Holnap Szenteste. Nagy készülődésem az idén nem volt, és nem is lesz. Anyut hazahozom holnap délelőtt az otthonból, ha nem lesz olyan szétesett állapotban, hogy nem merem kimozdítani a megszokott környezetéből, akkor hozom. Egyedül leszek vele, a bátyám inkább egyedül ünnepel. Ki-ki a maga módján...
Remélem, nektek lesznek édes, fahéjillatos, ok nélkül mosolygós karácsonyi napjaitok. Nekem is voltak ilyenek, és lesznek is még. Talán ez a három nap is rejt majd magában szépséget számomra. Anyu talán érezni fogja, hol van, kivel van, és hogy szeretem. Talán a lelkében maradt még annyi az emberből és az anyukámból, hogy örömet tudjak neki okozni.
Emlékszem, évtizedeken keresztül úgy készültem az ünnepekre, olyan várakozós örömmel, olyan tervezgetős boldogsággal, amiben csak a szép érzések kaphattak helyet. Hogy tud így megváltozni egy élet? Másnak még tudok kívánni áldott ünnepeket, örülni is tudok az örömének, nektek is szurkolok, hogy adjatok igazi fényt ezeknek a napoknak, én mégse várom már őket. Az a jó, hogy azt még hinni tudom, hogy lesznek még édes várakozással teli decemberi napjaim, de ennél több optimizmus most nem fér a lelkembe.
Kívánom nektek, ne túl sok ajándék legyen a fa alatt, és ne túl sok étel az asztalon, inkább rengeteg beszélgetés, nevetgélés, séták és imák tegyék gazdaggá az ünnepi napjaitokat. Becsüljétek meg, amíg tart. És akit szerettek, annak mondjátok meg. Amíg van, akinek mondhattok szép szavakat.