A mi családunkban a megszokottnál is zsúfoltabb a december. A karácsony és a szilveszter közé még beékelődik az én huszonkilencedikei szülinapom is. Itt ülök szilveszter délelőttjén, és azon gondolkodom, mikor lett ugyanolyan nap a születésnapomból is, és a szilveszterből is, mint bármelyik hétköznap. Érdekes kérdés. 

Nagyjából egy időben történhetett, hogy ez a két "jeles" nap beleolvadt a többibe. Semmiféle szomorúság, avagy tragédia nem történt velem, csak ráöregedtem a kamaszkori önmagamra, és elkezdtem másképp látni. Nagyjából mindent. Ami mindenkivel megtörténik. Sok tapasztalat, sok öröm, sok csalódás, sok változás. Észrevétlen változások, apró, lassú  változások, amiket csak akkor veszünk észre, amikor már átalakították az életünket.

A szülinap harminc, esetleg negyven felett már inkább kajánul szomorkás érzés, mint tiszta öröm. Mert a tükörben már nem azt látjuk, amit szeretnénk. Mert belül nem öregszünk, kívül meg igen. Az is feltűnik előbb-utóbb, hogy az életünk araszolása felgyorsult. Évről évre gyorsul, száguldanak a napok, és nem tudjuk, hová fogunk érkezni a végén. Lehet, hogy a halál nem több, mint halál? Se mennyország, se újjászületés, csak a "the end" felirat életünk utolsó filmkockáján? Na, én ezért nem törődöm a születésem évfordulóival. Akik megköszöntenek, örömet okoznak, de csak azért, mert szeretnek. A nap nem számít, csak a szeretetük számít.

A szilveszterrel szemben érzett teljes közönyöm is szorosan ezzel függ össze. A születésnapommal meg a számvetéssel. A száguldó napok száguldása nem áll le. Nincsenek hétköznapok, nincsenek ünnepnapok, "jeles" napok sincsenek a valóságban. Egyik nap olyan, mint a másik. Az idő röhög rajtunk. Ő tudja, a dátumok semmit nem jelentenek. Ami jelent valamit, az a tett. Akármilyen tett. Amiket naponta százszor meg százszor teszünk, az az élet. Tettek milliárdjai, összefonódva, ez egy élet. És mikor lehet ezzel jobb indokkal szembenézni, mint egy mesterségesen kitalált "jeles" napunkon? Ami nincs is. Ami ugyanolyan, mint bármelyik másik.

Szeretem a szilvesztert. Itthon maradok, hallgatom a trombiták bömbölését a csukott ablakon keresztül, és vigyorgok. Átgondolom, mit tettem abban az évben, ami helyes volt, mit nem tettem, pedig tennem kellett volna, mit szeretnék tenni a következőben, és vigyorgok tovább. Mert azt is tudom a nagy önmagammal való szembenézés közben, hogy  a tervezgetés nem ugyanaz, mint a tett. Hogy gyarló vagyok, néha lusta is, meg önző is, és már a trombiták bömbölése közben tudom, sok mindent el fogok szúrni jövőre is. És nem tudom, miket fogok megvalósítani, és mikben fogok elbukni. És emberek meg helyzetek hogyan fogják befolyásolni azt, amit elterveztem. Tiszta lutri! 

Az életben az egyik legjobb dolog az én szememben, a kiszámíthatatlansága. Imádok szilveszterkor átgondolni mindent, töprengeni magamon, a világon, imádkozni, remélni, közben tudva, bárhogy is lesz, az érdekes lesz. Kiszámíthatatlan. Váratlanul ránk rontó. Hideget is, meleget is a nyakunkba zúdító. Szóval klassz. Tavaly, amikor itthon ápoltam az anyut, néztem, hogyan veszíti ember mivoltának egyre több részét, és a teljes reménytelenséget éltem nap mint nap, gyakran éreztem úgy, jobb lenne meghalni. Most meg itt ülök, anyu biztonságban van egy otthonban, karácsonykor együtt lehettünk, újra írok, itt vagytok ti, az új barátaim, dolgozom, és tele vagyok tervekkel. Tervekkel, amiket elszúrhatok, de sikerre is vihetek. Naná, hogy vigyorogva várom az éjfélt!!!

Ilyen új esztendőt kívánok nektek is. Reméljétek tele boldogsággal, és annyit valósítsatok meg belőle, amennyit csak tudtok! Ami meg kimarad, maradjon. Jövő utáni jövőre is kellenek tervek, hm?