Anyu halála megváltoztatott. Már évek óta változtam, de ez a halál lezárt a lelkemben egy átalakulási folyamatot. A hitem már nem létezik. És nem anyu halála csak az oka. Ha csak ennyi lenne, ez ellen lehetne védekezni lassú gyógyulással, megbékélve, letisztult érzésekkel, az életnek újra örülve. Ez menne, lassan, de menne. De a világot mocsok helynek látom, a fajunkat igazi, lelki fejlődésre képtelennek, a jövőnket szürkének. Történészként is, emberként is, nőként is így látom. Tudtam örülni, nevetni is, egy-egy szép napért hálás is tudtam lenni, és ez a szemlélet visszatérhet, ha feldolgozom a fájdalmamat. De a világról alkotott összkép tőlem függetlenül is rettenetes. Ha nem vetítem ki a fájdalmamat a külvilágra, akkor is reménytelenség burkolja a létezésünket. A napi örömök, a kicsi sikerek képesek elfeledtetni ezt a tényt, de ettől a tény még tény marad.
Nem tudom, hogy a hitemmel mi lesz. Visszatér valaha az a tiszta, egyszerű igazság, hogy mindenkinek olyan lesz a sorsa, mint amit érdemel, csak ki kell várni? Attól félek, nagyon egyszerű dologra döbbentem rá. Egyszerű, szinte kegyetlen dologra. Ha anyu halála után lassan fel tudok újra egyenesedni, lesz saját életem, az írói karrierem is beindul úgy igazán, akkor talán tudok majd újra hinni. Ha maradok így, kisemmizve, megbántva, kihasználva, a kiérdemelt békére hiába várva, akkor nem lesz újra hitem. És ez iszonyú! Mert azt jelenti, nincs hit. A hit öntudatlan akarása, vagy nem akarása van, és attól függ, hogy akarjuk, vagy nem akarjuk, hogy az életünk tényeit el tudjuk-e viselni az égi segítség reménye nélkül, vagy sem?
Aki boldogul egyedül, hazudozva, önbecsapva, a napi rohanás zaja mögé bújva, az nem néz felfelé. Mindig csak a lába elé néz, lépeget, bal, jobb, mindig egyet előre, ennyi. Aki nem bírja önnön létezésének terhét, az segítség után néz. Itt a földön a segítség drogot, piát, alkalmi segélyt, esetleg baráti tanácsot jelent… ez pedig nem elég. Aki több, mélyebb, vigasztalóbb segítségre vágyik, addig keres nem evilági, tehát nem bizonyítható erőt, akibe kapaszkodhat, amíg talál magának egyet. A világon jelenleg több ezer vallás létezik, és mindegyik vallás követői hiszik, hogy ők kiválasztottak, csak ők értelmezik jól Istent, és haláluk után ezért jutalomra számíthatnak, valamiféle örök élet formájában.
A hit jön, valahonnan, néha marad a halálig, néha megy, mint nálam is, de ha jön-megy, akkor többször is jöhet-mehet. Talán az én hitem is visszatér valaha. Az önmagát becsapó sikerember hívővé válhat, a hívő meg elveszítheti hitét. Bárkiből lehet drogos, aztán, ha a poklot megjárta, és onnan visszatért, akkor hívő lélekké válhat, aki igazi erővel harcol a drogok ellen, mert ha valaki, ő aztán tudja, mit jelent a pokol! Oda-vissza működik a keresés, a hitet lehet megtalálni, lehet elveszíteni, sőt újra megtalálni is lehet. Én már váltottam. Isten vagy van, vagy nincs, bizonyíték sehol, csak magyarázkodás oda-vissza, millió könyv tényeknek kikiáltott igazságokkal, vallásos könyvek Isten létét, tudományos könyvek a nemlétét bizonygatják, és mindenki a saját lényegén átszűrve a dolgot, hoz egy döntést: Isten van. Vagy Isten nincs. Ennyi.
Én most éppen az "Isten nincs" igazságát látom. Vagy inkább érzem. A saját életem, a bennem tomboló fájdalom, a sok mocsok, ami körülvesz, a rengeteg igazságtalanság, ami az arcomba üvölt... a világot már nem látom igazságos helynek. És egy olyan világban, amit az önzés működtet, nem létezhet Isten. Magunkra vagyunk hagyatva...
