Már két hete hallgatok, igazatok van, nálam ez szokatlan. Pedig szeretek beszélni, és amikor itt írogatok nektek, az is beszélgetés. Mert tudom, olvastok, és közben velem együtt gondolkodtok. Mégis jobban esett most a csönd, és még csak nem is anyukám halála miatt. Az a csönd érthető lenne, de a napi rutinomat ügyesen művelem, alig-alig torpanok meg, amikor a hiánya belém hasít. És ha meg is torpanok egy mozdulat közben, a rutin tovább lendít. Ahogy a napok telnek, azon kapom magam, óriási hullámokon kecmergek le és fel.

A hullámokat az érzelmeim keltik, mint valami belső szél, ami korbácsolja a lelkem vizét. Mintha kettéváltam volna. Van a Cita, aki édesanyja hiánya mögül néz ki magából, és minden érzést, látványt, szagot... ezen a hiányon szűr át, és ettől a hiánytól minden furcsa szögben látszik körülötte. Mint amikor törött tükörben nézzük magunkat. Tudjuk, mi vagyunk a torz vonások mögött, mégis döbbenten meredünk a széttöredezett valóságunkra. Aztán, amikor valami átvált bennem a másik Citára, aki egy időre elfelejti, hogy neki szomorkodnia kellene, akkor azon kapom magam, akkorákat nevetek a magánóráimon, amikor a tanítványaim kihozzák belőlem tanárként is, emberként is a legjobbat... olyan boldogságot érzek, mintha anyu még élne. És a boldogság elég sokáig ki is tart. Az óra végéig, a többedik óra végéig, akár estig is.

Ami a legfurcsább a kettősségben, hogy mindkét Cita én vagyok. Hogy a mostani bánatom is része annak a hajdani boldogságnak, amit az anyuval megélt évek töltöttek belém. Hogyha nincs boldogság egy kapcsolatban, akkor nem is szenvedhetünk, amikor a kapcsolatot szétszaggatja valami tragédia. Hogy a szenvedés nagysága pont akkora, amekkora a boldogság volt annak idején. Hogy ebben is egyensúly van, mint mindenben. Megláttam a harmóniát a szenvedésben is, mert ott is a harmónia uralkodik, csak kell egy olyan szem, ami a könnyek és a sírás mögött észreveszi a kapcsolódást a jó és rossz között. Ami nagyon jó, az nagyon fáj, ha átvált rosszba. Szeretni jó, elveszteni szeretetünk tárgyát rossz. Még sincs egyik a másik nélkül. 

Bátorság kell az élethez, meg tiszta szempár, oszt' jöhetnek a napok, ahogy akarnak, széllel, szélcsenddel, mindegy. Nem szeretem kevésbé attól az anyut, hogy nem hordok feketét és merek a számon kiesve nevetni akár egy jó viccen, akár magamon. Istent nem látom, nem érzem, de a saját harmóniámra rátaláltam. És a harmónia olyan, mint én vagyok. Hullámzik ő is. Hol magasra repít, hol a mélybe taszít, de ha megfelelő távolságból nézem magam, látom, hogy a hullámok végül mindig kisimulnak. Lebegtetek már a tengerben, lazán, a fületekben csobogással, a szemetekben a nap vakításával, súlyok nélkül, magatokba feledkezve? Varázslatos érzés! Én, amikor egy ilyen lebegés után talpra állok, a talpamba beleszúrnak a tengerfenék kövei, a gravitáció újra a földhöz préseli a testem, nehezebbnek érezve magam, mint a lebegés előtt, ahogy baktatok a partra kifelé, sose feledem a tudást, bármikor visszamehetek lebegni. Ez a hullámzás nagy tanulsága nekem, remélem, nektek is. És ha nincs egy tenger éppen kéznél, jó a kád is...