Most ment el a Melinda barátnőm, aki két röpke napra formailag vendégként, valójában majdnem-testvérként beköltözött szerény hajlékomba. Az ablakból integettem utána, ahogy felszállt a buszra, aztán rohantam ide, még mindig örömmel teli szívvel, hogy kibeszéljem magamból azt a hálát, amiért a barátaim "felelősek".

Szokásunk szerint Melindával két napon át rojtosra beszéltük a szánkat, mindig bőven éjfél utánig dumálva, kockásra deformálódott fenékkel, reszelős hangszálakkal, az osztozás boldogságában fürödve, mégis úgy lépett ki negyed órája az ajtón, hogy sehová nem jutottunk a szavainkkal, és már most várjuk, mikor tudunk újra találkozni, hogy újra sikertelen kísérletet tegyünk egy befejezett beszélgetésre...

Nem hinném, hogy két igazi barát be tudna valaha is fejezni egy beszélgetést. Olyan ösztönző hatással vannak egymásra, minden téma egy olyan, újabb megosztani való gondolatot gördít ki az egyikük fejéből, ami a másikat is gördítésre noszogatja, és ez megy addig, míg egyikük feje a mellére nem csuklik a fáradtságtól. Minden barátom ezt a tiszta, hátsó gondolattól mentes boldogságot váltja ki belőlem, és hiszem, ők is így éreznek irántam.

Egyszer elkezdtem összeszámlálni őket. Én a baráton azt értem, aki úgy fogad el, ahogy vagyok. Ami nem tetszik neki bennem, azt ki is mondja, lehülyéz, ha úgy érzi, az vagyok, de elfogad. Ha kellemetlent kell mondania, azt is vállalja, pedig tudja, én is emberből vagyok, megsértődhetek, mégis belemondja a szemembe, és közben is elfogad, csak nem ért velem egyet. Az a barátom, aki nem sértődik meg, ha hónapokig nem találkozunk, aki elfogadja, ha nemet mondok egy kérésére, mert amikor kérdez, nem automatikusan - az önzésére hallgatva - igent vár tőlem, hanem TÉNYLEG mondhatok nemet is, és ha megint vigyorogva lehülyéz érte, még mindig tud szeretni. A barátom nem gondol rám naponta, éli a saját életét, de ha gondom van, éjjel is rohan, és ez olyan természetes neki, mint a levegővétel. És ha ő kér segítséget, én is pattanok, mert nem tudok nem pattanni. A barátom aggódik értem, ha hite is van, még imádkozik is, pontosan tudja, milyen markáns különbségek vannak köztünk sok mindenben, de amikor rám néz, tiszta embernek lát, tisztel, és a szeretetet hozzá se gondolja, annyira természetes érzés, ha rám gondol. Egy igazi baráttal bárhol, bármikor otthon érzem magam, az utcán toporogva, feszülő hólyaggal, egy teázó illatos melegében, egyikünk lakásának foteljaiban kuporodva, félórás, vagy egész éjjeles dumába merülve... tökmindegy, mert amíg együtt vagyunk, az boldogság. És el is tudunk rutinosan szakadni, amikor vége az egymásra szánható időnknek, aztán könnyedén visszacsöppenünk a nélküle zajló életünkbe, közben ott az a jó szájíz, az ok nélküli öröm, hogy úgyis megint összefutunk valamikor, és ugyanilyen klassz lesz, ez tuti. 

Hát, amikor az ILYEN barátaimat számoltam össze, tíz fölé futottam a számolásban, és ezen egészen meglepődtem. Először. Aztán végiggondoltam, életem melyik szakaszában honnan és hogyan emeltem be észrevétlenül egy-egy fantasztikus embert az életembe, aggattam egy újabb gyönyörű díszt életem karácsonyfájára, és már nem is láttam olyan szarnak az életet. Azóta a rádöbbenés óta úgy szokok' erre a barátosdi dologra gondolni, hogy én gyűjtögető életmódot folytatok. Barát-gyűjtögető életmódot. Nincs is ennél szebb módja a "harácsolásnak". Mert a barát gyűjtésben a harácsolás mohósága érthető. Egyenesen kötelező mohón vágyni rá! Mármint szerintem. Ha már az élet/Isten/karma/véletlen megadta nekünk, hogy olyan emberekre találhatunk, akikkel a kapcsolatunkat nem mocskolja, de legalábbis nehezíti a szex és a pénz, meg a a mögöttünk megbújó hatalmi játszmák pengeváltásai... akkor csak harácsoljunk nyugodtan!

Gondoltam, hogy idepingálom az összes barátom nevét, de mégse teszem. Nem lesz tőle szebb az érzés, amit érzek irántuk. De magamban megint elsoroltam őket, nevetéseket, hangulatokat, tetteket, sose felejthető szavakat villantott az elmém minden név mellé, és valamiféle eszenciába sűrítve itt van az orromban az illatuk. Lehet pokoli nehéz az életem, ha ilyen emberek vigyázzák lépteimet, mindig lesz, aki botladozó lábamat úgy menti meg, hogy a hónom alá nyúl, és kiegyenlíti a kívült és belült, amíg magamtól nem tudok megint járni az utamon. Mi a fenének aggódni ennyi simogató kéz között botladozva, nem igaz?