Sajnálom, hogy egy ideje megint váratlak titeket, és aggódnotok kellett értem. Sose aggódjatok, ha baj van, azt ki kell adnom magamból, ahogy anyukám halálát is megosztottam veletek. Persze, azért az emilkék örömet okoztak, mert hogy hiányzom. Na, ezt jól megaszondtam: nem kell aggódnotok, de azért aggódjatok, és ezt írjátok is meg... Egy hiú írótól mentsen meg mindenkit ennek a golyóbisnak a teremtője!!!
Tudjátok, a gondolatok furcsa jószágok, el-elkóborolnak, ilyenkor terelgetni kell őket, máskor meg akkor is jönnek, ha a gazdi nem akarja őket látni sem. Amióta írok, így megy ez. Amikor az első könyvemet írtam, fél napot írtam, fél napot aludtam. Nyári szünet volt a suliban, megtehettem, hogy ilyen szokatlan napi beosztásban éljek, és három hét alatt meg is szültem az első szellemi gyermekemet. Amikor a végére értem, elöntött a rémület, mi van, ha én is "egykönyves" szerző vagyok? Mi van, ha ennyi volt a szavak áradás, és nem több? Aztán elindult az új tanév, és megint áradni kezdtek a szavak. Néha elapadnak, mint aszály idején a patak. Bőségesen zubogó-hömpölygő folyam helyett halkan csörgedező csermely lesz belőlük, de soha, SOHA ki nem száradnak bennem, és ez a lényeg.
Mostanság a napi átlag tizenkét órás munka ennyi csobogást-csörgedezést hagy meg nekem, elhalkultak a szavak, de a vágy, hogy megint befelé forduljak, és mélyen belenézzek önmagamba, ez nem változott. Úgyhogy türelmesen várok. Ilyenkor csak ennyit lehet tenni. A türelem szép erény, és én bőségesen meg vagyok áldva vele. Gabó barátnőm mondta nemrég, hogy több mint húsz éve barátok vagyunk, de még egyszer sem veszekedtünk, és ezen mindig vigyorognunk kell, ha előkerül a téma. Ha belegondolok, a többi barátommal se kaptam még össze. Amire akár büszke is lehetnék, de nem vagyok, egyrészt mert a vééégtelen szerénységem tiltja, másrészt meg nekem semmi közöm hozzá. A természetem ilyen, és kész. A tanításban el se tudjátok képzelni, mekkora áldás ez!
Ja, még valami. Anyukám halála óta "koreázok", vagyis a tévében rákaptam a koreai sorozatokra, kezdtem a Palota ékkövével, aztán jött a Silla, most meg A királyi ház titkai, és olyan menekülési utat adtak az estéimen, a pokolból kifelé vezető utat, amikor nem a veszteségemen kellett rágódnom, hanem belefeledkezhettem valami szerintem szépbe... hogy ezért örökre hálás leszek Dél-Koreának, akkor is, ha fogalmuk sincs ott a világ másik felén, ki is az a Szabó Karmencita. Annyira boldoggá tesznek ezek a lassú sodrású, leheletnyi rezdülésekkel ezernyi érzést közvetítő, pont az én egyéniségemnek megfelelő filmek, hogy nem tudok betelni velük. Már a hatodik sorozatot töltöm le a netről, és élem bele magam a Kelet világába. Tudom, hogy menekülés, tudom, hogy manipulálnak a sorozatok készítői, tudom, hogy az érzelmeim elfogulttá tesznek velük szemben, de ezek mit sem számítanak. A boldogság számít, ha nézhetem őket.
Amikor anyu meghalt, az orvos írt fel nyugtatókat, mondták, akik szeretnek, szedjem őket nyugodtan, ha segítenek. Meg rúgjak be, ha az enyhíti a szenvedést, nem számít. Meg bőgjek, mint a szamár, ha az a jó nekem. És én egyiket se csináltam, mármint az első borzalmas napok után. "Koreáztam" helyettük, és ma is ezt teszem. És jó ez így, nagyon jó. De Ti azért hiányoljatok, olvassatok, ha írok pár sort, és ígérem, ha az időm engedni fogja, és a szavak kiszabadulnak a fáradtság markából, újra megosztom veletek, amit gondolok. Ahogy most is teszem.