“Ha egyszer meghátrálsz, megteszed másodszor is, hogy leplezd az elsőt. Mielőtt ráébredsz, összezavarodva állsz cikkcakkban futó lábnyomaid között, még az irányt is elfeledve, merre  is szándékoztál menni…”

Hát, az egyik koreai sorozatomban futottam bele ebbe a gondolatba, és úgy belém ette magát, hogy azóta is visszhangzik a lelkemben. Mert a szavak szépsége mögött nem csak  általános igazság lakik, hanem a saját életem külön igazsága is ott éldegél. Mert bizony volt, hogy meghátráltam, és volt, hogy többször is megtettem, és tényleg irányt tévesztettem a sok önigazolás között, mert persze meg akartam nyugtatni magam, hogy oka van, amiért nem teszem meg azt, amiről tudtam, hogy meg kellett volna tennem.

A következetesség nem csak szónak jó, életfilozófiánk egyik sarkkövének is elmegy... Próbálok rájönni, amikor nem hátráltam meg - mert ilyen is volt -, akkor miért nem tettem, és amikor megtettem, miért is tettem meg, és nincs egyetemes válaszom. Mikor melyik ösztönzés volt erősebb bennem, a "hagyd a csudába!", vagy a "csak azért sem hagyom magam!" késztetése szólt bennem hangosabban, attól függött, hogyan döntöttem. Hátrálni vagy nem hátrálni, ez is a kérdés, Hamlet után szabadon...

Egy hete mentőt kellett hívnom magamhoz, annyira fájt a gyomrom, mint még soha. Agyon kínoztak az ügyeleten, hajnali 2-re derült ki, hogy gyomorgyulladás. Kérdezték, eszem-e sok fűszeres, nehéz ételt. Hát, nem eszem, jelentem alássan. Akkor pszichés eredetű lehet. Hm, anyu halálát addig nyeltem vissza magamba, elhitetve magammal, hogy a nehezén túljutottam, ami meg megmaradt, fájás, azzal elbírok... el is hitettem a kedves Citával, lehet előre nézni, miközben még hátrafelé figyeltem erőőősen. Meghátráltam saját fájdalmam elől, és megtettem ki tudja, hányszor, hogy élhetőnek érezem a napokat. Élhető is lett az élet, csak olyan önbecsapós, kicsit hazug módon. Nem csak előrefelé van, hátrafelé is van. A kettő között lenni, az a ma. A mindenkori ma. Csak előrefelé se jó nézni, csak visszafelé se jó nézni. A mai nap szépsége csak akkor átélhető, ha a volt és a lesz közötti szélcsend várakozós-remegős kíváncsiságát átélhetjük, és ez a furcsa, feszítő érzés csak középen létezik.

Szóval, ha meghátrálnátok, pillantsatok kicsit hátra, aztán kíváncsian előre, és ha lehet, ne mozduljatok egy tapodtat sem! Odajön az élet, ahol éppen vagytok, éppen oda...