gagyiwood-a kajánfejűek szemével

Értelmes emberek zsebében az összes bicskájuk kinyílik, ha hazai és külföldi cölöp-celebjeink ostobaságait olvasni kénytelenek. És néha kénytelenek, mert mindenhonnan árad az ostobaság, kikerülni lehet, néha bele nem botlani viszont nem lehet. Akkor én mostantól SZÁNDÉKOSAN fogok beléjük botlani, és élvezettel kiadom magamból, amit gondolok a média nagyságos asszonyról és az ő kétdimenziós teremtményeiről. Az álompárok álomtalan életéről. Az adakozó lelkű szárnyatlan gagyiwoodi hírességek szárnyatlanságáról. Meg rólunk, akik nem vagyunk hülyék, bármennyire is szeretné a bulvármédia...

Friss topikok

Linkblog

Mindenkitől bocsánatot kérek! Egyszerűen nem érdekelt az elmúlt hónapokban annyira mélyen semmi, hogy ide akartam volna jönni, hozzátok, beszélgetni. Számtalanszor gondoltam rá, aztán nem léptem semmit. Helyben jártam. A nyár ócska lett, állás sehol, pénz sehol, magántanítványok hébe-hóba, nyaralni nem tudtam elmenni sehová... Főttem a levemben. Gondolom, Nektek is volt már ilyen nem mozdulós időszakotok.

Túljutottam rajta. Még most se tudom, merre kéne mozdulnom, de már haladok, és nem visszafelé. Érik bennem valami nagy változás, de már nem passzívan nézem, mit hoz a külvilág, már én is lépegetek felé, érjünk össze minél előbb.

Gyerekkoromból olyan emlékek törtek fel, olyan rettenetes emlékek apámról, forró magma öntött el, és még mélyebbre lökött a magam poklába. Nagyon mélyről nagyon nehéz feljönni. Érdekes, apám alkoholista volt, már húsz éve halott, nem is haragszom már rá, nincs miért szidni őt, akkor miért most jött elő a sok mocsok? Én nem kértem. Anyu halála lötyögtette meg a múltamat?

Nektek milyen volt ez az év? Én már mennék téli álmot aludni, egészen tavaszig. Ha a 2012 olyan lesz, amilyennek innentől látszik, akkor 2013 tavaszáig akarok aludni. Egyenlőre ennyi. Kevés dolog érdekel, a celebek egyáltalán nem. Ami meg foglalkoztat, arról nem tudok beszélni. Vagy nem lehet róla beszélni, olyan kényes kérdés. Van olyan téma, amit csak magunkkal merünk megbeszélni... Írjatok, ha hiányzom. Írjatok, ha beszélnétek. Írjatok, ha segítenek a másokkal megosztott szavak. Én is igyekszem felébreszteni a régi énemet. Még megvan valahol, csak keresgélni kell...

 

 

4 komment

Nyaralás majdnem ingyér...

2011.07.27. 11:41

szerző: gagyiwood

Feleim, én a barátaimat járom sorra, utazgatok, aztán pár nap itthon, aztán megint utazgatás. Országon belül, mert sajna egyetlen gazdag barátom se él mondjuk Kubában vagy Japánban. Ettől még a barátaim a barátaim. A barátság nem kér kenyeret. Ingyér van, mondhatni. Egy csésze tea mellett röhögős beszélgetés hajnalig, meg fagyinyalogatós andalgás a belváros bokaficamító kockakövein, ez a barátság. 

Nyár van, végre időm is van, pénzem nincs, külföldre nincs, de barátok megölelgetésére még van, úgyhogy megyek hozzájuk. Menjetek ti is, ha a tenger mellé nem is, azokhoz, akik kedvesek a szíveteknek, hozzájuk igen. Amikor a barátaimra gondoltam, még évekkel ezelőtt, ez a vers gyütt ki belőlem egyszuszra. Nektek is ilyesmit jelent? Remélem, ha nem is ezt, hőfokra valami hasonlót...

 

Jóbarátok

 

 

Ha szólok, jössz, ha szólsz, jövök, nem kutatva a miértet.

Ha kérek, adsz, ha kérsz, adok, nem méricskélve a mennyit és miértet.

Ha csak összefutunk is, nem feledett szavaink újra puha kerekké simulnak.

 

Képzeletben mindig egymás mellett, csöndben, közben összeér a vállunk…

7 komment

Tegnap volt apák napja. Hm, szegény apukáknak ugyanannyi jut, mint az anyukáknak. Évente egy röpke nap, amikor a világ úgy tesz, mintha az igazságosság mentén tekeregne körbe-körbe. Pedig nem így tekergünk. Összevissza tekergünk, jeles napok mögé bújtatva, hogy a jeltelen napok szürke monotóniája mögül hiába villantunk évente egy színes napot magunk köré, ez a bizonyos egyetlen nap semmit nem változtat a lényegen, az egymásra oda nem figyelés lényegén. 

Mielőtt megköveztek, nem mondom, hogy nem kellenek jeles napok. Ha egyszer ülünk le, és gondolkodunk el a testi fogyatékkal élők lelki erején, az apák kevésbé értékesnek tartott szeretetén, vagy akár a természet lágy ölén, amit mi keményre változtatunk a sok  szétdobált mocsokkal, akkor is tettünk valamit. Egyszer elgondolkodni több, mint egyszer sem elgondolkodni. De azért hadd mondjam ki, hogy az egynél jobb lenne a sok elgondolkodás.

A férjek egy része - talán nagyobb része? - úgy gondolja, a felesége nem egyenrangú vele. Talán nem is gondolják, csak zsigerből így érzik. Ha nőnapon virággal állítanak haza, akkor is így érzik. A feleségnek legyen kevesebb fizetése, a házimunka nagyobb részét ő csinálja, persze dolgozzon is mellette, a gyerekekkel a napi nyűgöt is ő cipelje a vállán, és még szexis is maradjon, mert mindez a kötelessége. Szerencsére vannak férfiak, akik szerint nincs különbség munka és munka között, és nem esik le a karikagyűrű az ujjukról, ha porszívót vesznek a kezükbe. Olyanok is vannak, akik nem csak a gyerekük pociját csiklandozzák esténként, hanem naponta foglalkoznak velük, akkor is, ha a türelmükön a gyerekük úgy ugrál, mint valami trambulinon. Sőt, még olyan férjek is vannak, akik nem keresnek szeretőt, ha a testi vágyaik langyosra hűlnek a párjuk iránt, mert tudják, a feleségük is hűséges, és úgy tisztességes, ha a feleségüktől hűséget várnak, ők is legyenek azok, mert nem akarnak kétféle mércével mérni.

Az apák megítélését is kétféle mércével gyakorolják sokan. Az apák ugyebár kevésbé hatékonyak. Lévén, hogy ha megfeszülnek, se tudnak anyák lenni. Ők apák. Ha igazi szeretettel és tisztességgel nevelik a srácaikat, akkor is kevésbé... izék, mint az anyák. Izék. Sőt bizék. Kevésbé türelmesek, kevésbé megértőek, kevésbé akármilyenek. A gyerekelhelyezési perekben az anyáknak orrhossznál jóval nagyobb előnyük van, mert kettős mércével méri a társadalom a szülőket is. Ahogy a házastársakat is. 

Nem tudom, Ti mit gondoltok, de én igen szeretném azt látni, hogy önmagához mérünk mindenkit. Mindenkinek mások a testi, lelki, szellemi adottságai, a családi háttere, a tágabb környezete, és a születéssel hozott alaptermészete. Ezek úgy különböztetnek meg mindenkit, és tesznek teljesen és megismételhetetlenül egyedivé, mint ahogy az ujjlenyomat is csak a mi ujjbegyünkön olyan, amilyen, senki másén nem. Hogy a fenébe lehetne az én női sorsomat összevetni egy férfiéval? Engem csak hozzám lehet hasonlítani, és kész! Születésemkor kaptam egy batyut, tele mindenféle képességgel, külső adottsággal, és belepottyantottak egy olyan családba, ami ugyanúgy nem hasonlítható más családokhoz... ez vagyok én. Én meg a batyum. Caplatunk, battyogunk, bandukolunk kettesben, amit menet közben találok, belepakolom a hátamon egyre nagyobbá, de nem biztos, hogy nehezebbé váló pakkba, és csordogálok tovább. Aki máshoz mér engem, és elítél, miért nem vagyok ilyen meg olyan, miért nem csinálom ezt vagy azt, miért mondok ilyent meg olyant... az kettős mércével mér. Magához mér engem, aki nem ő vagyok.

Nem bánom, legyen nőnap, meg anyák napja, és apák napja is, felőlem akár a szomorú fületlen bögrék napját is megünnepelhetjük, de (sőt DE!) mielőtt egyetlen elítélő vagy számonkérő szót is kiejtünk a szánkon, nézzünk egy pillanatra az ujjbegyünkre, hátha beugrik az ujjlenyomatunk barázdáiról, hogy ítélkezni csak magunkról ítélkezhetünk, senki másról. Véleményünk lehet. Nekem szinte mindenről van véleményem, szívesen dumálok is róla, de (megint csak DE!) próbálok nem szentenciát mondani róla. 

Írom valahol, hogy ha egy férj a koszos zokniját a szennyesbe dobja, nem a földre, az szerelmebb szerelem, mint hazaállítani egy csokor rózsával. Így gondolom, és nem is akarom másképp gondolni. Amikor "naptalan" napjainkat éljük, és senki nem köszönt minket anyaként, apaként, vagy fületlen bögreként, attól még lehetünk anyább anyák, apább apák, sőt bögrébb bögrék is. Ki a fenén múlik, ha nem rajtunk, nem igaz?

3 komment

“Ha egyszer meghátrálsz, megteszed másodszor is, hogy leplezd az elsőt. Mielőtt ráébredsz, összezavarodva állsz cikkcakkban futó lábnyomaid között, még az irányt is elfeledve, merre  is szándékoztál menni…”

Hát, az egyik koreai sorozatomban futottam bele ebbe a gondolatba, és úgy belém ette magát, hogy azóta is visszhangzik a lelkemben. Mert a szavak szépsége mögött nem csak  általános igazság lakik, hanem a saját életem külön igazsága is ott éldegél. Mert bizony volt, hogy meghátráltam, és volt, hogy többször is megtettem, és tényleg irányt tévesztettem a sok önigazolás között, mert persze meg akartam nyugtatni magam, hogy oka van, amiért nem teszem meg azt, amiről tudtam, hogy meg kellett volna tennem.

A következetesség nem csak szónak jó, életfilozófiánk egyik sarkkövének is elmegy... Próbálok rájönni, amikor nem hátráltam meg - mert ilyen is volt -, akkor miért nem tettem, és amikor megtettem, miért is tettem meg, és nincs egyetemes válaszom. Mikor melyik ösztönzés volt erősebb bennem, a "hagyd a csudába!", vagy a "csak azért sem hagyom magam!" késztetése szólt bennem hangosabban, attól függött, hogyan döntöttem. Hátrálni vagy nem hátrálni, ez is a kérdés, Hamlet után szabadon...

Egy hete mentőt kellett hívnom magamhoz, annyira fájt a gyomrom, mint még soha. Agyon kínoztak az ügyeleten, hajnali 2-re derült ki, hogy gyomorgyulladás. Kérdezték, eszem-e sok fűszeres, nehéz ételt. Hát, nem eszem, jelentem alássan. Akkor pszichés eredetű lehet. Hm, anyu halálát addig nyeltem vissza magamba, elhitetve magammal, hogy a nehezén túljutottam, ami meg megmaradt, fájás, azzal elbírok... el is hitettem a kedves Citával, lehet előre nézni, miközben még hátrafelé figyeltem erőőősen. Meghátráltam saját fájdalmam elől, és megtettem ki tudja, hányszor, hogy élhetőnek érezem a napokat. Élhető is lett az élet, csak olyan önbecsapós, kicsit hazug módon. Nem csak előrefelé van, hátrafelé is van. A kettő között lenni, az a ma. A mindenkori ma. Csak előrefelé se jó nézni, csak visszafelé se jó nézni. A mai nap szépsége csak akkor átélhető, ha a volt és a lesz közötti szélcsend várakozós-remegős kíváncsiságát átélhetjük, és ez a furcsa, feszítő érzés csak középen létezik.

Szóval, ha meghátrálnátok, pillantsatok kicsit hátra, aztán kíváncsian előre, és ha lehet, ne mozduljatok egy tapodtat sem! Odajön az élet, ahol éppen vagytok, éppen oda...      

3 komment

Sajnálom, hogy egy ideje megint váratlak titeket, és aggódnotok kellett értem. Sose aggódjatok, ha baj van, azt ki kell adnom magamból, ahogy anyukám halálát is megosztottam veletek. Persze, azért az emilkék örömet okoztak, mert hogy hiányzom. Na, ezt jól megaszondtam: nem kell aggódnotok, de azért aggódjatok, és ezt írjátok is meg... Egy hiú írótól mentsen meg mindenkit ennek a golyóbisnak a teremtője!!!

Tudjátok, a gondolatok furcsa jószágok, el-elkóborolnak, ilyenkor terelgetni kell őket, máskor meg akkor is jönnek, ha a gazdi nem akarja őket látni sem. Amióta írok, így megy ez. Amikor az első könyvemet írtam, fél napot írtam, fél napot aludtam. Nyári szünet volt a suliban, megtehettem, hogy ilyen szokatlan napi beosztásban éljek, és három hét alatt meg is szültem az első szellemi gyermekemet. Amikor a végére értem, elöntött a rémület, mi van, ha én is "egykönyves" szerző vagyok? Mi van, ha ennyi volt a szavak áradás, és nem több? Aztán elindult az új tanév, és megint áradni kezdtek a szavak. Néha elapadnak, mint aszály idején a patak. Bőségesen zubogó-hömpölygő folyam helyett halkan csörgedező csermely lesz belőlük, de soha, SOHA ki nem száradnak bennem, és ez a lényeg.

Mostanság a napi átlag tizenkét órás munka ennyi csobogást-csörgedezést hagy meg nekem, elhalkultak a szavak, de a vágy, hogy megint befelé forduljak, és mélyen belenézzek önmagamba, ez nem változott. Úgyhogy türelmesen várok. Ilyenkor csak ennyit lehet tenni. A türelem szép erény, és én bőségesen meg vagyok áldva vele. Gabó barátnőm mondta nemrég, hogy több mint húsz éve barátok vagyunk, de még egyszer sem veszekedtünk, és ezen mindig vigyorognunk kell, ha előkerül a téma. Ha belegondolok, a többi barátommal se kaptam még össze. Amire akár büszke is lehetnék, de nem vagyok, egyrészt mert a vééégtelen szerénységem tiltja, másrészt meg nekem semmi közöm hozzá. A természetem ilyen, és kész. A tanításban el se tudjátok képzelni, mekkora áldás ez!

Ja, még valami. Anyukám halála óta "koreázok", vagyis a tévében rákaptam a koreai sorozatokra, kezdtem a Palota ékkövével, aztán jött a Silla, most meg A királyi ház titkai, és olyan menekülési utat adtak az estéimen, a pokolból kifelé vezető utat, amikor nem a veszteségemen kellett rágódnom, hanem belefeledkezhettem valami szerintem szépbe... hogy ezért örökre hálás leszek Dél-Koreának, akkor is, ha fogalmuk sincs ott a világ másik felén, ki is az a Szabó Karmencita. Annyira boldoggá tesznek ezek a lassú sodrású, leheletnyi rezdülésekkel ezernyi érzést közvetítő, pont az én egyéniségemnek megfelelő filmek, hogy nem tudok betelni velük. Már a hatodik sorozatot töltöm le a netről, és élem bele magam a Kelet világába. Tudom, hogy menekülés, tudom, hogy manipulálnak a sorozatok készítői, tudom, hogy az érzelmeim elfogulttá tesznek velük szemben, de ezek mit sem számítanak. A boldogság számít, ha nézhetem őket.

Amikor anyu meghalt, az orvos írt fel nyugtatókat, mondták, akik szeretnek, szedjem őket nyugodtan, ha segítenek. Meg rúgjak be, ha az enyhíti a szenvedést, nem számít. Meg bőgjek, mint a szamár, ha az a jó nekem. És én egyiket se csináltam, mármint az első borzalmas napok után. "Koreáztam" helyettük, és ma is ezt teszem. És jó ez így, nagyon jó. De Ti azért hiányoljatok, olvassatok, ha írok pár sort, és ígérem, ha az időm engedni fogja, és a szavak kiszabadulnak a fáradtság markából, újra megosztom veletek, amit gondolok. Ahogy most is teszem.

7 komment

Most ment el a Melinda barátnőm, aki két röpke napra formailag vendégként, valójában majdnem-testvérként beköltözött szerény hajlékomba. Az ablakból integettem utána, ahogy felszállt a buszra, aztán rohantam ide, még mindig örömmel teli szívvel, hogy kibeszéljem magamból azt a hálát, amiért a barátaim "felelősek".

Szokásunk szerint Melindával két napon át rojtosra beszéltük a szánkat, mindig bőven éjfél utánig dumálva, kockásra deformálódott fenékkel, reszelős hangszálakkal, az osztozás boldogságában fürödve, mégis úgy lépett ki negyed órája az ajtón, hogy sehová nem jutottunk a szavainkkal, és már most várjuk, mikor tudunk újra találkozni, hogy újra sikertelen kísérletet tegyünk egy befejezett beszélgetésre...

Nem hinném, hogy két igazi barát be tudna valaha is fejezni egy beszélgetést. Olyan ösztönző hatással vannak egymásra, minden téma egy olyan, újabb megosztani való gondolatot gördít ki az egyikük fejéből, ami a másikat is gördítésre noszogatja, és ez megy addig, míg egyikük feje a mellére nem csuklik a fáradtságtól. Minden barátom ezt a tiszta, hátsó gondolattól mentes boldogságot váltja ki belőlem, és hiszem, ők is így éreznek irántam.

Egyszer elkezdtem összeszámlálni őket. Én a baráton azt értem, aki úgy fogad el, ahogy vagyok. Ami nem tetszik neki bennem, azt ki is mondja, lehülyéz, ha úgy érzi, az vagyok, de elfogad. Ha kellemetlent kell mondania, azt is vállalja, pedig tudja, én is emberből vagyok, megsértődhetek, mégis belemondja a szemembe, és közben is elfogad, csak nem ért velem egyet. Az a barátom, aki nem sértődik meg, ha hónapokig nem találkozunk, aki elfogadja, ha nemet mondok egy kérésére, mert amikor kérdez, nem automatikusan - az önzésére hallgatva - igent vár tőlem, hanem TÉNYLEG mondhatok nemet is, és ha megint vigyorogva lehülyéz érte, még mindig tud szeretni. A barátom nem gondol rám naponta, éli a saját életét, de ha gondom van, éjjel is rohan, és ez olyan természetes neki, mint a levegővétel. És ha ő kér segítséget, én is pattanok, mert nem tudok nem pattanni. A barátom aggódik értem, ha hite is van, még imádkozik is, pontosan tudja, milyen markáns különbségek vannak köztünk sok mindenben, de amikor rám néz, tiszta embernek lát, tisztel, és a szeretetet hozzá se gondolja, annyira természetes érzés, ha rám gondol. Egy igazi baráttal bárhol, bármikor otthon érzem magam, az utcán toporogva, feszülő hólyaggal, egy teázó illatos melegében, egyikünk lakásának foteljaiban kuporodva, félórás, vagy egész éjjeles dumába merülve... tökmindegy, mert amíg együtt vagyunk, az boldogság. És el is tudunk rutinosan szakadni, amikor vége az egymásra szánható időnknek, aztán könnyedén visszacsöppenünk a nélküle zajló életünkbe, közben ott az a jó szájíz, az ok nélküli öröm, hogy úgyis megint összefutunk valamikor, és ugyanilyen klassz lesz, ez tuti. 

Hát, amikor az ILYEN barátaimat számoltam össze, tíz fölé futottam a számolásban, és ezen egészen meglepődtem. Először. Aztán végiggondoltam, életem melyik szakaszában honnan és hogyan emeltem be észrevétlenül egy-egy fantasztikus embert az életembe, aggattam egy újabb gyönyörű díszt életem karácsonyfájára, és már nem is láttam olyan szarnak az életet. Azóta a rádöbbenés óta úgy szokok' erre a barátosdi dologra gondolni, hogy én gyűjtögető életmódot folytatok. Barát-gyűjtögető életmódot. Nincs is ennél szebb módja a "harácsolásnak". Mert a barát gyűjtésben a harácsolás mohósága érthető. Egyenesen kötelező mohón vágyni rá! Mármint szerintem. Ha már az élet/Isten/karma/véletlen megadta nekünk, hogy olyan emberekre találhatunk, akikkel a kapcsolatunkat nem mocskolja, de legalábbis nehezíti a szex és a pénz, meg a a mögöttünk megbújó hatalmi játszmák pengeváltásai... akkor csak harácsoljunk nyugodtan!

Gondoltam, hogy idepingálom az összes barátom nevét, de mégse teszem. Nem lesz tőle szebb az érzés, amit érzek irántuk. De magamban megint elsoroltam őket, nevetéseket, hangulatokat, tetteket, sose felejthető szavakat villantott az elmém minden név mellé, és valamiféle eszenciába sűrítve itt van az orromban az illatuk. Lehet pokoli nehéz az életem, ha ilyen emberek vigyázzák lépteimet, mindig lesz, aki botladozó lábamat úgy menti meg, hogy a hónom alá nyúl, és kiegyenlíti a kívült és belült, amíg magamtól nem tudok megint járni az utamon. Mi a fenének aggódni ennyi simogató kéz között botladozva, nem igaz?     

3 komment

A hús elvétele...

2011.04.22. 19:22

szerző: gagyiwood

Igazán hálás vagyok azért, hogy aggódtok értem, és hogy hiányzom nektek. A hiány kölcsönös. Azért hallgattam már két hete, mert a magántanítványaim közel fele vészes közelségbe került az írásbeli érettségihez, így a történelem rejtelmeibe a szokásos időmennyiség közel háromszorosával próbálom beavatni a kis bolondokat. Ez rendszeresen napi 8-10 órát jelent, amit letanítani, zsinórban, pihenés nélkül... aki tanított valaha, az tudja, hogy embert próbáló feladat. Pár napja este már tántorogtam a lakásban, közben vigyorogtam magamon, ahogy kétszer is nekimentem az ajtófélfának, pont, mint egy részeg ember. Vicces volt. A fáradtság is az, már ha van időm rajta gondolkodni.

Bevallom, felétek se néztem az előző bejegyzésem óta. Most jutott eszembe, az első könyvemben sikerült egy jó kis alliteráló mondattal  elkapnom ennek a zsigeri fáradtságnak a hangulatát: "Tele voltam valami furcsán fényes fáradtsággal." Azt hiszem, így írtam le azt, amit most élek is. Még a színek és a zajok is furcsák ilyenkor. Szűrtek, mintha vattán át hallanék és néznék. Látok is, meg nem is. Hallok is, meg nem is. Koncentráció koncentráltan... ha ennek van valami értelme egyáltalán.

Jön a húsvét. Krisztus húsának elvétele. Tudjátok, hogy az Istenbe vetett hitemet a tragédiák útvesztőiben valahol elvesztettem, nem is agyalok egy ideje rajta. Most, a halál és feltámadás ünnepén bizarr analógia ugrott be a fejembe, egyenest annak a közepébe.  Hogy nemcsak Krisztus támadt fel a kínhalála után. Hanem minden ember, akit tragédia ér, és azt túléli, kis halált él át, nevezzük majdnem-halálnak, és amikor túlevickél a fájdalom végtelennek tűnő akármijén, mondjuk tengerén - bár ez nagyon költői, ezért túlzónak érzem -, utána újjászületik, azaz feltámad. Esélyt kap arra, hogy a napi monotónia taposómalmából rövid időre kikerülve, máshonnan is ráláthasson az életére. És ha szeme is van és esze is van, meg persze bátorsága is ahhoz, hogy megértse, miért lát mindent másképp kívülről, mint látta annak idején belülről... akkor kezdhet valami újat az életével. Kiszállhat abból, ami rossz. Igazat mondhat, a kényelmes hazugságok helyett. Jóváteheti azt, amit mások ellen vétett. Feltámaszthatja magában azt az embert, aki gyermekként lehetett volna belőle, ha le nem fekszik a társadalmi, családi és önzésbeli elvárásoknak. 

Imádok kisgyerekeket figyelni. Nézni, ahogy játszanak, önfeledten, tiszta szemmel nézve mindent, őszintén kimondva, amit éreznek, azt se tudva, mit jelent a konvenció és a megfelelés vállat roskasztó és lelket sorvasztó terhe. Rengetegszer gondolkodtam már azon, mikor és miért felejtjük el, milyen volt gyermeknek lenni? És arra jöttem rá, hogy nem mi felejtjük el, hanem a felnőttek felejtetik velünk el. Esélyünk sincs ellenük. " Kisfiúk nem sírnak." "Ne mondd el a nagyinak, hogy..., nehogy megbántsuk vele." "Hogy nézel ki, tiszta kosz a ruhád, mit szólnak majd a szomszédok? Azt fogják hinni, hogy nem mosok rád." "Azonnal hagyd abba a cirkuszolást, mit gondolnak rólunk az emberek? Ha nem fejezed be, de rögtön, otthon kapsz!"

Olyan könnyű elveszni a sok "okos" felnőtt elvárásai között bolyongva! Akárhány gyereket is tanítottam, mindig elborzasztott, hogy milyen kis korban megtanulnak hazudni és alakoskodni. A túlélésre játszanak, csak nem tudják. Ők csak teszik, amit elvárnak tőlük a "magasak". Nem lehet egy fenékkel két lovat megülni. Nem lehet egyszerre ártatlan gyerekszemmel rácsodálkozni a világra, közben ősöreg szemmel cinikusan kinevetni azt. Bárcsak lehetne!

Most, húsvét közeledtével azt kívánom magunknak, ha a húsunkat elveszi tőlünk a tragédia, és üvöltve farigcsáljuk önnön magunkat, ahogy a csapdába esett állat rágja le  saját lábát, hogy szabadulhasson, akkor utána megkaphassuk azt az áldást, hogy feltámadva korábbi tetszhalál-életünkből, újra tiszta szívvel és szemmel nézhessünk magunk köré... mert amit tiszta szemmel láthatunk, az szép. Amit előítélet nélkül nézünk, az igazi. Nincs csúnya ember. Nincs ronda táj. Nincs oknélküli élet. Anyukám életének és halálának értelme volt. Íve volt. Oka volt. Az enyémnek is van íve, és a tieteknek is. Fölfelé vagy lefelé tartsunk az úton, nem számít. Az út számít. És a keresztünket is lehet fütyörészve cipelni, akkor is, ha nehéz. Mert nehéz. És mindenkinek van egy darab összetákolt kereszt a vállán. Anyagi teher, a rossz házasság terhe, a megrokkant egészség súlya, a csalódások dekái, a sérelmek kilói, a reménytelenség mázsái...  roskasztanak minket, cipekedünk mi is. Én nem bánom.

Mi végre az ember, ha nem tapasztalásra? Tapasztalni meg csak cipekedve lehet. Teher nélkül lemaradnánk a megkönnyebbülés öröméről. Én az elmúlt két évben cipekedtem, és most örömmel ledobom a keresztemet, és hálás vagyok, ha nem Istennek, akkor akárkinek, de akkor is hálás vagyok, hogy a görnyedés után megélhetem a felegyenesedés boldogságát. Úgy tudok örülni egy-egy fárasztó nap csendes, derűs végének, ahogy éhező ember örül a száraz kenyérhéjnak! Pont úgy...           

5 komment

Furcsa hullámzások...

2011.03.29. 12:19

szerző: gagyiwood

Már két hete hallgatok, igazatok van, nálam ez szokatlan. Pedig szeretek beszélni, és amikor itt írogatok nektek, az is beszélgetés. Mert tudom, olvastok, és közben velem együtt gondolkodtok. Mégis jobban esett most a csönd, és még csak nem is anyukám halála miatt. Az a csönd érthető lenne, de a napi rutinomat ügyesen művelem, alig-alig torpanok meg, amikor a hiánya belém hasít. És ha meg is torpanok egy mozdulat közben, a rutin tovább lendít. Ahogy a napok telnek, azon kapom magam, óriási hullámokon kecmergek le és fel.

A hullámokat az érzelmeim keltik, mint valami belső szél, ami korbácsolja a lelkem vizét. Mintha kettéváltam volna. Van a Cita, aki édesanyja hiánya mögül néz ki magából, és minden érzést, látványt, szagot... ezen a hiányon szűr át, és ettől a hiánytól minden furcsa szögben látszik körülötte. Mint amikor törött tükörben nézzük magunkat. Tudjuk, mi vagyunk a torz vonások mögött, mégis döbbenten meredünk a széttöredezett valóságunkra. Aztán, amikor valami átvált bennem a másik Citára, aki egy időre elfelejti, hogy neki szomorkodnia kellene, akkor azon kapom magam, akkorákat nevetek a magánóráimon, amikor a tanítványaim kihozzák belőlem tanárként is, emberként is a legjobbat... olyan boldogságot érzek, mintha anyu még élne. És a boldogság elég sokáig ki is tart. Az óra végéig, a többedik óra végéig, akár estig is.

Ami a legfurcsább a kettősségben, hogy mindkét Cita én vagyok. Hogy a mostani bánatom is része annak a hajdani boldogságnak, amit az anyuval megélt évek töltöttek belém. Hogyha nincs boldogság egy kapcsolatban, akkor nem is szenvedhetünk, amikor a kapcsolatot szétszaggatja valami tragédia. Hogy a szenvedés nagysága pont akkora, amekkora a boldogság volt annak idején. Hogy ebben is egyensúly van, mint mindenben. Megláttam a harmóniát a szenvedésben is, mert ott is a harmónia uralkodik, csak kell egy olyan szem, ami a könnyek és a sírás mögött észreveszi a kapcsolódást a jó és rossz között. Ami nagyon jó, az nagyon fáj, ha átvált rosszba. Szeretni jó, elveszteni szeretetünk tárgyát rossz. Még sincs egyik a másik nélkül. 

Bátorság kell az élethez, meg tiszta szempár, oszt' jöhetnek a napok, ahogy akarnak, széllel, szélcsenddel, mindegy. Nem szeretem kevésbé attól az anyut, hogy nem hordok feketét és merek a számon kiesve nevetni akár egy jó viccen, akár magamon. Istent nem látom, nem érzem, de a saját harmóniámra rátaláltam. És a harmónia olyan, mint én vagyok. Hullámzik ő is. Hol magasra repít, hol a mélybe taszít, de ha megfelelő távolságból nézem magam, látom, hogy a hullámok végül mindig kisimulnak. Lebegtetek már a tengerben, lazán, a fületekben csobogással, a szemetekben a nap vakításával, súlyok nélkül, magatokba feledkezve? Varázslatos érzés! Én, amikor egy ilyen lebegés után talpra állok, a talpamba beleszúrnak a tengerfenék kövei, a gravitáció újra a földhöz préseli a testem, nehezebbnek érezve magam, mint a lebegés előtt, ahogy baktatok a partra kifelé, sose feledem a tudást, bármikor visszamehetek lebegni. Ez a hullámzás nagy tanulsága nekem, remélem, nektek is. És ha nincs egy tenger éppen kéznél, jó a kád is...  

7 komment

Nézőpontja válogatja...

2011.03.15. 10:01

szerző: gagyiwood

Vasárnap délután a rokonaink támogató szeretetére támaszkodva a bátyám és én szétszórtuk anyukám hamvait a máriagyűdi templom feletti erdő egyik békés szegletében. Anyuci imádott Máriagyűdön, a templomban imádkozni, lévén híres Mária kegyhely. Sokszor ültünk kocsiba hármasban, és töltöttünk egy-két órát a templom hűvösében, utána meg az előtte lévő kis parkban. A Mecseken gondoltuk a búcsúszertartást, aztán én, ahogy hazahoztam az urnát, napokig valami furcsa tagadást éreztem, hogy "nem, nem, a Mecseken nem"... persze, anyu a Mecseken régen nem járt már, hiányzott a személyes kötődés, ezért volt a rossz érzésem. Átbeszéltük, és jött az új ötlet. Anyu most ott van, ahol szeretett lenni. Persze végigsírtam, de ez is így volt jó. Amit meg kell élni, azt meg kell élni. Szerencsés természetet kaptam a születésemkor, mert igaz ugyan, hogy nagyon tudok érezni mindent, a fájdalmat is üvöltve-zokogva élem meg, de utána elég könnyen vissza tudok térni az igazi önmagamba. Hálás vagyok ezért. 

Tegnap, tehát hétfőn még egy óriási "adag" fájdalom várt rám, a gyászmise anyu kedvenc pécsi templomában. Azt is végigsírtam, és mire este hazaértem, valami végtelen, magamat éppen csak vonszolni tudó fáradtsággal a vállamon, ott volt bennem az érzés, a megkönnyebbülés érzése is. Minden úgy jó, ahogy van. Mindkét nap szép volt, fájdalmas, de szép. Örülök, hogy ezek a napok mögém kerültek, és ha előrefelé nézek, már csak magamat látom. Az anyukám hiányával ugyan, de akkor is csak magamat. Az édesanyánk elvesztése pótolhatatlan, mindenki tudja ezt, aki már megélte, de én csak most kezdem halvány sejtésként érteni, hogy így, ezzel a hiánnyal is lehet teljesen élni. Alkalmazkodva az új körülményekhez, mert ez is egy körülmény, mint egy válás, egy állás elvesztése, egy masszívabb betegség és a következményei... ezek a változások mind-mind mi vagyunk. Anyukám hiánya maradni fog, amíg élek, ez biztos, a legváratlanabb pillanatokban csaphat le rám a kifosztottság érzése, se felkészülni, se beleszokni nem fogok, ez biztos. De képes leszek vele élni, ez is biztos.

A nézőpontom viszont örökre megváltozott. Az egyik nézőpontom. Lévén hogy rengeteg nézőpontunk van. Van egy probléma, egy hír, egy kép, akármi, és mi úgy nézzük, hogy a témához kapcsolódó nézőpontunkon átszűrjük az információt, és ösztönösen véleményt alkotunk, nem is tudva legtöbbször, hogy saját, egyedi szemléletünk miért pont olyan, amilyen. Mivel egész életemben sok fájdalom ért a külsőm miatt, nem úgy reagálok a mások csúnyaságát-kövérségét-alacsonyságát-akármilyenségét kritizáló szavakra, mint azok, akiket nem bántottak soha a külsejük "csorbasága" miatt. Érzékenyen érint, magam miatt, ezért, ha másokat bántanak, az is érzékenyen érint, szintén magam miatt. Mert tudom, milyen, ha bántanak, nem kívánhatom másnak, hogy átélje az érzést.

Mostantól az "anyátlanság" érzése is más nézőpontból fog érinteni. Másképp fogok sírni, ha egy gyerek elveszíti az édesanyját, akár filmben, akár a valóságban történik meg majd valakivel, mert valószínűleg sírni fogok. A személyes nézőpontom olyan közel hozza  egy ismeretlennek a fájdalmát, hogy azonosulnom kell vele. Nem akarom, mégis meg fog történni. Osztozni fogok számomra idegen emberekkel, pusztán csak azért, mert lett egy közös pontja az életünknek, ami láthatatlan szállal összeköt majd minket. 

Jó, hogy tele van az életünk láthatatlan szálakkal. Érzések, gondolatok szálai kapcsolódnak össze, közösséget hoznak létre emberek között, akik élnék a saját önző kis életüket, ha ezek a szálak nem kötöznék össze őket másokkal. Észrevétlenül. Láthatatlanul. Eltéphetetlenül.

Emlékeztek a "Holt költők társasága" című filmre? Ahogy a tanáruktól búcsúzó diákok egyenként felpattannak a székükre, hogy így, szavak nélkül mondják el a tanáruknak, megtanulták a legfontosabb leckét: mindent meg KELL nézni más nézőpontból is. Csak így lehet megérteni másokat, beleélve magunkat a helyzetükbe, mert ha megértjük őket, könnyebb el is fogadni a másságukat. És ha elfogadunk mindenkit, úgy, ahogy van, akkor az intolerancia vinnyogva kihal, és lehetünk végre TÉNYLEG "embertársak". Igazi társak az élet nevű naaagy kirakósjáték vigyorgó darabkáiként, egyedi különlegességünkben, mégis szorosan passzolva a játék többi darabkájához...   

Ide simítom az egyik versemet, mert talán anno, évekkel ezelőtt jobban el tudtam mondani, mit is jelent a szálak összefonódása. Akkor nem a fájdalomtól néztem, a gondolataim gabalyodásától néztem, más volt a nézőpontom, de akkor is a lényeget próbáltam elkapni. Mire valók a gondolatok, ha nem pillangók utáni kapdosásra. A gondolatok pillangói röpködnek, kapdosni őket meg jó. 

 

Gondolatok

 

Gondolatokat gombolyítok. Óriási motring az elmém,

láthatatlan szálak milliárdjaival szorosan fonódva.

 

Szálárnyékok rejtekéből felismerések villannak elő,

hogy gyorsan visszasimuljanak az egészbe.

 

Egyszerre gyorslassú gondolataim káosza mögött…

ott a mindenség nyugalma.

 

Elgondolt semmiségeim végtelenjei

keringenek tér és idő gátja nélkül,

hogy összesűrűsödve csodákká lényegüljenek.

 

Gondolataim mézgája tartja össze életem,

hát gombolyítok tovább.

5 komment

Olyan kedves és őszinte szavakkal reagáltatok az előző két bejegyzésemre, nem ott válaszolok rájuk, hanem egy újabb gondolat-sorral.

Minden nappal tisztulnak bennem az érzéseim. Anyuról is, magamról is, a világról is. Jövő szerdán hozhatom haza anyu hamvait, most éppen azon a gondolaton próbálok túlevickélni, hogy "na, talán épp most hamvasztják, tolják be a kemencébe...". Nem folytatom, értitek úgy is, mindig értitek, mit írok. Élénk a fantáziám, nem mindig áldás ez a képesség. Az írásban segít, ilyen esetekben viszont felesleges, de a képesség ettől még képesség, nem lehet lekapcsolni, mint a villanyt...

Amiket írtam és amiket írtatok, azt egy kicsit szeretném kiegészíteni. Az istenhitem elvesztését nem látom tragédiának. Vagyok annyira őszinte magamhoz, hogy érezzem, a sok velem történt rossz élmény változtatott meg, így lehet, hogy visszatérek a régi Cita bőrébe. De ha nem, azt is el tudom fogadni, mert a hit vagy van, vagy nincs. Elemezni azt lehet, amink van, a "nincset" nem lehet elemezni. Jól van ez így. 

A világ ocsmány, ezt továbbra is így gondolom, de ezt nem azért gondolom így, mert azt akarom, hogy a saját fájdalmamat kivetíthessem a kinti világra, és újabb igazolást szerezzek arról, milyen ócska is élni... Élni nem ócska. Én sokat nevettem, és már most is tudok nevetni, nem úgy, mint régen, de tudok. Leesni a székről, majd' bepisilve, könnyes szemmel, ez csodás érzés, és én ismerem ezt az érzést. A világ ocsmánysága szerintem, tény. Az emberi faj teszi ocsmánnyá. Közben az emberi faj csodás is tud lenni. Ez utóbbi szerintem, jóval ritkább. De létezik.

Ha EGYETLEN  emberi lény képes önzetlen jóságra,  és képes megbocsátani azt, ha bántják, mert bele tudja magát képzelni annak a lelkébe, aki bántja, ha képes igaz türelemmel fordulni a körülötte türelmetlenkedő sokak felé... akkor az ÖSSZES emberi lény képes rá. A képességünk megvan mindenféle érzés megélésére, és mindenféle tett megtételére. És a mindenféle érzésen értem a fehéret és a feketét, köztük az összes szín összes árnyalatával. Vannak a jóság íratlan parancsolata szerint élő emberek, kevesen, de vannak, én magamat is közéjük sorolom, és a sokak, akiket az önzésük mozgat, gyakran, nagyon gyakran kihasználják a jókat, azok mégis maradnak a saját keskeny és kanyargós ösvényükön, hiába kígyózik minden irányban körülöttük a sok kényelmes, tágas út. Ezerszer kihasználtak már, szerintem, Titeket is, és bár nem hagyom magam mindig kifosztani magamból, azért újra meg újra megtörténik, hogy valaki "ellop" tőlem valamit. Időt lop tőlem, pénzt kér, és nem adja vissza, segítséget kér, és ha nekem kellene valami, soha nem ér rá, szívességet kér, és magától értetődőnek tartja... Ezer ilyen történetem van, még látom is, mit tesznek velem, és bár megtanultam megvédeni magam, mégis maradtam olyan, mint voltam. Tőlem lehet kérni, mert én adok, ez van az arcomra írva még ma is. Ismerős, igaz? Ha Ti olvastok engem, velem éreztek, gondolkodtok hónapok óta,  Nektek is megvannak az ilyen történeteitek.

Anyut ölelni akarom, és nem tehetem, és ez fáj, és gondolom, fájni is fog mindig. De nem visszafelé akarok élni, hanem előre felé. Mindig előre felé. Mostantól. És szabadnak érzem magam, olyan szabadnak, amilyennek még SOHA nem érezhettem magam! Nemcsak anyu halála miatt született meg bennem ez az érzés. Tizenhárom éves voltam, amikor az ő betegsége rám mászott, és agyonnyomta a szabadságom nagy részét, ettől a tehertől most megszabadultam. Jó lett volna úgy szabadulni belőle, hogy anyukám megmaradjon nekem, de ez lehetetlen volt. Elfogadtam. A másik fajta szabadság ugyanolyan meglepő, sőt meglepőbb számomra. Ez annak a ténynek a felismerése, hogy önnön sorsomnak csak ÉN vagyok ura. Vagy szolgája valaki az életének, vagy ura, és én mostantól CSAK ura vagyok magamnak. Isten sincs benne, anyu sincs benne, CSAK én vagyok. Nem Isten szúrja el az életem, hanem én. Nem a karma felelős a velem történtekért, hanem én. És ahogy telnek az évek, és a tetteimmel sorsot generálok magamnak, az sem karma, hanem a tetteim jogos és törvényszerű következményeinek szövedéke. És számomra ez a TÖKÉLETES SZABADSÁG!!!

Nem tudom, Ti hány spirituális témájú könyvet olvastatok el, a világ kérdéseire, vagyis a saját kérdéseitekre keresgélve a választ. Én jóóó sokat elolvastam. És belekóstoltam tanfolyamokon az ayurvédába, csi-kungba és reikibe is. A szentnek tartott könyveket is olvasgattam, nemcsak a Bibliát, a Koránt, a Tao-te kinget, de még a Bagavad Gítát is. Tele ment a fejem a túl sok információ "homokjával", eltömődtem tőlük, és válasz helyett csak újabb kérdéseket találtam. Már nem érdekel, vannak-e angyalok, van-e égi hierarchia, a csakráknak milyen a színük, mi a franc is az a Szentháromság úgy igazán, hogy tényleg azért nő az emberiség száma ilyen eszelősen, mert más bolygók lényeinek lelke is ide akar leszületni... Nem érdekel a sok okoskodás, mert ez számomra csak okoskodás. Magyarázkodás. Mentegetőzés. Önáltatás. Az igazság elől való bujkálás. Az igazság meg talán a sok duma mögött végtelenül egyszerű lehet. Hogy vagyok én, és vagytok Ti. És van a külvilág, és az élő és élettelen együtt létezik, és mindegyik mögött ott a közös gyökér, az energia, ami örök. Talán ez a lélek, csak más néven. Amikor jövő vasárnap anyukám hamvait a szélbe szórjuk, az energiája más formában, de tovább létezik. Nekem anyu-formában kellene, hamu-formában nem, de erről nem én döntök. Én csak a saját energiám fölött rendelkezem. Minden gondolatom, érzésem, tettem energia, lüktetés, összefonódva az összes létező lüktetésével. Az emberségem is része ennek. Az is, hogy imádom a csokifagyit. Minden, ami vagyok, az ÉN vagyok. És ha Istenben nem is hiszek, a jóságban és a tisztességben még mindig hiszek, és mindig is hinni fogok. Ezek meg rajtunk állnak, és Isten nélkül is tudnunk kell érteni a különbséget jó és rossz között. A tízparancsolat ostobaság. A "ne lopj!" a magántulajdont védi, én meg, ha nekem sincs pénzem, de járni még tudok, egy földön fekve éhen haló embernek ne lopjak kenyeret? Ostobaság, amit az emberi társadalom együttélési szabályai védelmére találtak ki okostojások. Ha Isten találta ki, akkor ő is ostoba. Nem hinném, hogy ha lenne, ostoba lenne. Ha nincs parancsolat, csak Én vagyok, az igazságérzetem. Ami létezik. Tehát a magam igazsága szerint kell döntenem, nem mások kitalálta igazságok alapján. 

Ha mások lökdösődve taposnak azon, amit én szépnek és igaznak tartok, ÉN döntöm el, beszállok-e én is a taposásba, vagy nem? A döntés az enyém, nem Istené, nem is a karmám parancsolja, Én döntöm el, mit teszek. Mindig és mindenben Én döntök. Ez a szabadság...

6 komment

Anyu halála megváltoztatott. Már évek óta változtam, de ez a halál lezárt a lelkemben egy átalakulási folyamatot. A hitem már nem létezik. És nem anyu halála csak az oka. Ha csak ennyi lenne, ez ellen lehetne védekezni lassú gyógyulással, megbékélve, letisztult érzésekkel, az életnek újra örülve. Ez menne, lassan, de menne. De a világot mocsok helynek látom, a fajunkat igazi, lelki fejlődésre képtelennek, a jövőnket szürkének. Történészként is, emberként is, nőként is így látom. Tudtam örülni, nevetni is, egy-egy szép napért hálás is tudtam lenni, és ez a szemlélet visszatérhet, ha feldolgozom a fájdalmamat. De a világról alkotott összkép tőlem függetlenül is rettenetes. Ha nem vetítem ki a fájdalmamat a külvilágra, akkor is reménytelenség burkolja a létezésünket. A napi örömök, a kicsi sikerek képesek elfeledtetni ezt a tényt, de ettől a tény még tény marad.

Nem tudom, hogy a hitemmel mi lesz. Visszatér valaha az a tiszta, egyszerű igazság, hogy mindenkinek olyan lesz a sorsa, mint amit érdemel, csak ki kell várni? Attól félek, nagyon egyszerű dologra döbbentem rá. Egyszerű, szinte kegyetlen dologra. Ha anyu halála után lassan fel tudok újra egyenesedni, lesz saját életem, az írói karrierem is beindul úgy igazán, akkor talán tudok majd újra hinni. Ha maradok így, kisemmizve, megbántva, kihasználva, a kiérdemelt békére hiába várva, akkor nem lesz újra hitem. És ez iszonyú! Mert azt jelenti, nincs hit. A hit öntudatlan akarása, vagy nem akarása van, és attól függ, hogy akarjuk, vagy nem akarjuk, hogy az életünk tényeit el tudjuk-e viselni az égi segítség reménye nélkül, vagy sem?

Aki boldogul egyedül, hazudozva, önbecsapva, a napi rohanás zaja mögé bújva, az nem néz felfelé. Mindig csak a lába elé néz, lépeget, bal, jobb, mindig egyet előre, ennyi. Aki nem bírja önnön létezésének terhét, az segítség után néz. Itt a földön a segítség  drogot,  piát,  alkalmi segélyt, esetleg baráti tanácsot jelent… ez pedig nem elég. Aki több, mélyebb, vigasztalóbb segítségre vágyik, addig keres nem evilági, tehát nem bizonyítható erőt, akibe kapaszkodhat, amíg talál magának egyet. A világon jelenleg több ezer vallás létezik, és mindegyik vallás követői hiszik, hogy ők kiválasztottak, csak ők értelmezik jól Istent,  és haláluk után ezért jutalomra számíthatnak, valamiféle örök élet formájában.

A hit jön, valahonnan, néha marad a halálig, néha megy, mint nálam is, de ha jön-megy, akkor többször is jöhet-mehet. Talán az én hitem is visszatér valaha. Az önmagát becsapó sikerember hívővé válhat, a hívő meg elveszítheti hitét. Bárkiből lehet drogos, aztán, ha a poklot megjárta, és onnan visszatért, akkor hívő lélekké válhat, aki igazi erővel harcol a drogok ellen, mert ha valaki, ő aztán tudja, mit jelent a pokol! Oda-vissza működik a keresés, a hitet lehet megtalálni, lehet elveszíteni, sőt újra megtalálni is lehet. Én már váltottam. Isten vagy van, vagy nincs, bizonyíték sehol, csak magyarázkodás oda-vissza,  millió könyv tényeknek kikiáltott igazságokkal, vallásos könyvek Isten létét, tudományos könyvek a nemlétét bizonygatják, és mindenki a saját lényegén átszűrve a dolgot, hoz egy döntést: Isten van. Vagy Isten nincs. Ennyi. 

Én most éppen az "Isten nincs" igazságát látom. Vagy inkább érzem. A saját életem, a  bennem tomboló fájdalom, a sok mocsok, ami körülvesz, a rengeteg igazságtalanság, ami az arcomba üvölt... a világot már nem látom igazságos helynek.  És egy olyan világban, amit az önzés működtet, nem létezhet Isten. Magunkra vagyunk hagyatva...

5 komment

A szomorúság feneketlen kútja

2011.02.20. 09:11

szerző: gagyiwood

Édesanyám szerdán meghalt. Idősek otthonába kellett vitetnem tavaly májusban, előtte négy hónap a zárt osztályon, aztán egy olyan kórház ágyán, ahol maximum három hónapig gondoskodnak egy magatehetetlen betegről, ez a mi "krónikánk" utolsó néhány lapja.

Anyu tizenhárom éves koromban lett a gyerekem. Az apám addig ütötte, míg szegénykém tudat alatt úgy döntött, hogy ebből a valóságból szépen kisétál. Átment oda, ahol a paranoia, a depresszió és az állandó bizonytalanság volt az úr. Itt élte le az életét, igazán csak engem engedett át, mindenki mást egy biztonságos falon keresztül nézett. Szeretett élni, és én megadtam neki a biztonságot, így mert és tudott is élni. Karján a kék fonott kosarával vásárolni menni, pörköltöt főzni, kávé mellett cigizni, esténként jókat tévézni. Minden napját azzal kezdte, hogy imádkozott. Órákig. És mindig a gyerekeiért imádkozott először. Mindig. Még az idősek otthonában is, motyogva, meg-megakadva, tétova szemmel körbenézve, hol is van, még ott is értünk imádkozott.

Én meg gondoskodtam róla, harminchárom évig, minden napom alapgondolata az volt, hogy anyunak kell-e valami? Már azon kívül, amit minden nap odaadtam neki. A szeretetet azt adtam, gondolkodás nélkül, cipeltem őt, úgy, hogy nem tudtam, cipekedek. Amikor két éve észrevettem, hogy a szokásos betegségei mellett valami más is visszanéz rám a szeméből, tudtam, végleges változás jön. Nem tudtam, milyen, de végleges lesz. Agyi infarktusa lehetett, jött az agylágyulás, és anyu megváltozott. Agresszív lett. A paranoia kiterebélyesedett a lelkében, én meg egy évig az állásomat visszamondva otthon maradtam vele, harcoltam egy olyan harcot, amit csak elveszteni lehetett. Innen nem volt visszaút neki. Pörgött lefelé, lassan esett szét, én meg néztem. Amikor a saját pokla legmélyére leért - ez tavaly január nyolcadika reggelén történt -, nekem támadt, apró teste hihetetlen erővel harcolt velem, hogy én nem mehetek ki a lakásból, mert megbolondultam. És két kézzel tépett, közben üvöltött... ekkor kértem meg a szomszéd nénit, aki a lakása ajtajából nézett ki ijedten, hogy hívja  a mentőt... 

Tizenhárom hónapig jártam be hozzá, a zárt osztály és az idősek otthona között, és mindig, minden helyen egy kórházi ágyon találtam. Az agresszióját rengeteg gyógyszerrel visszaszorították, de az agylágyulás megállíthatatlanul falta fel a drága lelkét. Néztem, ahogy elbutul. Napról napra, egyre messzebb került attól, amit emberi létnek hívunk. Ebből a pokolból menekülhetett el szerdán. Az otthonban látogatási tilalom van, két hete nem láttam szegénykét, hétfőn szóltak, ő is megbetegedett. Szerdán reggel az orvos hívott, hogy be kéne mennem, engem a tilalom ellenére beengednek, és mikor tudok jönni...

Három órán át ültem mellette, simogattam, a lázán és a nyugtatókon át azért tudta, hogy vele vagyok. Fájdalma se volt. Az orvos azt mondta, egy-két nap alatt kiderül, meggyógyul-e, vagy belehal? Nem tudom, igazat mondott-e, vagy ő már tudta, itt nem lehet szó gyógyulásról. Nem kérdeztem meg tőle utólag. Min változtatott volna? Ott ültem az angyalom mellett, és nem tudtam, miért imádkozzam? Ha meggyógyul, tovább butul, amíg növény nem lesz, én meg nézhetem. Ha meghal, hogyan éljek nélküle? Nélküle, a gyerekem nélkül, hiszen ő a gyerekem. Istenhez nem imádkoztam, nem érzem őt már egy ideje. Ha nem hiszem, hogy létezik, akkor minek beszélni hozzá? Akarok hinni, de nem megy. Ültem, simogattam, puszilgattam, és vártam.

Anyu arca dél felé megváltozott. A nagymamám arcán láttam ezt a kifejezést, amikor ott ültem mellette annak idején. Láttam, hogy anyu már nem az élet felé néz, hanem kifelé belőle. Ott is volt, meg nem is. A tüdejében lévő víz lassan elzárta előle az oxigént, amikor észrevettem, hogy engem néz, de mintha nem lélegezne, akkor kezdtem üvölteni. Hogy jöjjön már valaki. És anyu meg ne csinálja ezt, és lélegezzen, nem olyan nehéz az, csak vegyen levegőt. Üvöltöttem, a nővérkék azt hiszem csak miattam tettek úgy, mintha lenne még mit tenni. Anyu meg engem nézett, fényes, óriási szép kék szemével, arcán semmi fájdalom, csak nézett, én meg üvöltöttem még egy ideig, öleltem, emeltem felfelé, hátha úgy könnyebb a levegővétel, és sírva üvöltöztem. Aztán feladtam. Sírtam, és mondtam neki, szeretem, és menjen, ha így a jó. A karomban halt meg.

Mindig, amikor a barátaimmal anyuról beszélgettünk, két dolgot kértem: hogy vele lehessek, amikor meghal, és hogy ne szenvedjen. Mindkettőt megkaptam. Talán Isten adta meg? Ha ő, akkor ezt a cipekedős, beledöglősen nehéz életet is ő adta, nekem is, anyunak is. A pokoli gyerekkort, a hirtelen felnövés rettenetét, az állandó szolgálatot anyu körül, a saját életem meg nem élt álmainak vállat roppantó terhét... Isten nem igazságos, már ha létezik.  Jobb lenne, ha nem létezne. Akkor nem kéne gyűlölnöm.

Szerdán este nyugtatókkal kiütöttem magam, aludtam egy darab faként, hajnalig, aztán felébredtem, ültem az ágy szélén, és végtelen megkönnyebbülést éreztem. Anyukám emberként halhatott meg, alig pislákolt már benne az ember, de még az volt, nem kellett méltatlan szenvedéseken átmennie, én meg vele lehettem, a lelkifurdalás sem mozdult meg bennem, mivel megadatott nekem, hogy mindent megtehessek érte. Nagyon szerettem ölelni őt, meg puszilgatni, minden nap, és azt is elmondtam neki, talán nem naponta, de majdnem, hogy szeretem. Azt még nem értem, milyen lesz az ölelése nélkül élni. A pofiját se simogathatom többet. De élek, végre szabadon élhetek, és őt meg magamban hordhatom, szép emlékek között, beszélgethetek vele, mert amíg én élek, addig ő is él. 

Ha szerettek valakit, ne várjátok meg a holnapot, hogy kibéküljetek vele, hogy megbocsássatok neki, hogy kimondjátok a kimondatlant, mert talán nem lesz holnap. És a  lelkifurdalást cipelni egy életen át nem könnyű. Én cipekedtem egész életemben, nem a lelkem terhét vonszoltam, hanem az anyukámat, de az is cipekedés, és a cipekedés nagyon nehéz, higgyétek el nekem.

A színek még halványak körülöttem, még nem érdekel az ég kékje, de a lelkem könnyű.  Teher nélkül kelek és fekszem. A fájdalom nem teher. Tapasztalás. Tapasztalni jó. Cipekedni rossz. Ne tegyétek!         

10 komment

Itt a naaaaagy sze-he-re-he-le-hem napja! Évente egyszer, egyetlen napra azt hazudjuk magunknak, hogy tudunk önzetlenül szeretni. Aki szerencsés, még el is hiszi. Rózsaszín szívecskék, rózsaszín plüss állatkák, piros rózsa vödörszám, uram bocsá' még rózsaszín vibrátorok is kelletik magukat, hogy vigyük őket haza, hátha ettől igazibb lesz az életünk...

A karácsony szépsége és tisztasága után egy újabb nap, amit a biznisz  és a média bemocskolt és maga alá gyűrt. Mi meg hagyjuk. Vesszük a sok idióta, értéktelen kacatot, mert muszáj megvenni őket. Mert elvárás lett, hogy a szerelmet demonstratíve ünnepelni kell. Ja, ha már élni nem igazán tudjuk, akkor tegyünk úgy, mintha. 

Remélem, ti, akik olvastok, nem veszitek magatokra, amit írok, mert ti élitek az érzéseiteket, nem pedig tüntetőleg magatokra aggatva rohangáljátok végig a napjaitokat. Mert a rózsaszín szívecske önmagában nem több, mint egy rózsaszín szívecske. Jelkép. Dísztárgy. Giccs, kinek mit jelent. Ha szeretitek azt, akivel megosztjátok az életeteket, akkor meghallgatjátok, ha baja van. Ha hülyeséget csinál, megbocsátjátok. Ha feldühít, kidühöngitek magatokat, aztán odamentek, és megbeszélitek. Ha le kell valamiről mondani, akkor lemondtok. És ha mindezeket a társatok is megteszi értetek, akkor tudjátok, mit jelent szeretni. Meg is érdemlitek, hogy szeressetek és szeressenek titeket.

Ha nektek a Valentin-nap azt jelenti, hogy kicsit jobban figyeltek életetek társára, apró gesztussal fejezitek ki azt, amit MINDENNAP kifejeztek simogatással, rámosolygással, "ma én mosogatok, te csüccsenj le kicsit, és pihenj!" mondatokkal, akkor felőlem annyi rózsaszínt pakolhattok magatok köré, amennyit csak akartok! De CSAK akkor... 

2 komment

A média és a gyógyszerlobbi...

2011.02.06. 09:49

szerző: gagyiwood

Ma, most, ahogy írok, már gyülekeznek a szkeptikusok, hogy a nyílt utcán 10.23 perckor egy egész doboznyi homeopátiás szert bevegyenek, ezzel demonstrálva, hogy a homeopátia humbug. Vágó István is a bogyókat utcán nyeldeklők között van. A hír ennyi. Ami meg mögötte lehet, arról tele lehetne írni egy igen vastag könyv lapjait. (Megjegyzés: ma már vasárnap van, tegnap rendszerhiba miatt nem tudtam feltenni ezt az írást, bár az aktualitása nem egy naphoz kötődik. Sajnos)

Beindult az agyam. Vágó tényleg hiszi, hogy ez a módja a nyilvánosság figyelmét felhívni valami szerinte helytelen dologra? Vagy csak így akar a képernyőre kerülni, mert nem bírja, hogy mellőzik? Esetleg valakik lefizették, mint amikor a később bedőlt hiteleket reklámozta, most is reklámoz, csak most a gyógyszerlobbi fizeti?

A homeopátia egy valódi gyógyító eljárás, vagy átverés? Én hiszek benne, jó ideje szedek télen immunrendszert erősítő homeo-szereket, a logikájával is egyet értek. Olyan, nagyon gyenge, a szervezetre káros anyagokat juttat a testbe - a rengeteg higítás miatt inkább csak a betegség információját, nem a bacilust mondjuk -, hogy a szervezetet ezzel ráveszi, hogy az védekező mechanizmusát "felébressze", és elbánjon a betolakdóval. Kutyaharapást szőrivel... A lényeg, ne külső, vagyis mesterséges, kémiai előállítású szerrel dolgozzunk, hanem a testünkkel, aminek tényleg van öngyógyító mechanizmusa.

A gyógyszeripar szerint, meg a szkeptikus csapat szerint is az egész csak a placebó hatásra épül, ha az ember elhiszi, olyan szert vesz be, ami segít, akkor önmagát erősíti meg, és maga meggyógyítja magát. A palcebó hatás létezik, ezt mindenki elismeri. Ettől még a vita elmérgesedett, mindkét fél, a homeopaták is, a kémiai szereket preferáló gyógyszer biznisz érdekeltjei is rázzák az öklüket egymásra. Mindenféle érveket dobálnak halomra, de sokkal inkább ránk. Mert a kérdésnek vastagon pénz szaga van. Mondhatni, büdös, de nagyon.

A képzett homeopata kétszer fogadja a beteget, alaposan kikérdezi, személyre szóló gyógymódot javasol, és ezért kér (Pécsett legalábbis) 14.000 froncsit. És utána még jönnek az általa felírt szerek, amelyekér külön kell csengetni. Havonta, ki tudja meddig. De ott a lehetőség, ha a szervezet öngyógyító rendszerét aktivizálják ezek a szerek, akkor nem egy életen át kell pénzt dobálni mások zsebébe.

A hagyományos, kémiai szereket ajánlgató orvosokból és gyógyszerészekből, meg a mögöttük álló multi-mega gyógyszergyártó cégekből álló szuper-hasznot hozó gyógyszerlobbi  érdeke viszont az, hogy egy beteg ne gyógyuljon meg, hanem a betegségének a tüneteit az ő segítségükkel el tudja nyomni, ezáltal élhető életet élhessen, de az állandó kiszolgáltatottság miatt élete végéig adjon megélhetést az orvosok zsebének tömögetésével, és a receptek kiváltogatásával. Allergia, magas vérnyomás, cukorbaj... ezek a nyavalyák az életünk végéig elkísérnek minket, tehát bogyókat kell szedni rájuk, garantált bevételt adva sokaknak. Ezeknek a sokaknak nem érdeke, hogy meggyógyuljunk. Ez is tény. A gyógyszeripar a legsikeresebb ágazatok között van. Dől hozzájuk a lé, mondhatni, és ez nem szok' jót tenni az emberségnek.

És most nem azokról a tisztességes orvosokról beszélek, akik nem fogadnak el hálapénzt, és alternatív gyógymódokat is javasolnak a betegeiknek. Vannak orvosok, akik képzik magukat más eljárások megismerésével. Még csak azt sem hiszik magukról, hogy mindent tudnak. És hiába fáradtak, egy őszinte mosoly mindig jut a betegeiknek. Ilyen emberek is dolgoznak az egészségügyben. És igaz emberségű ápolók is, akik filléreket visznek haza, és se hétvégéjük, se ünnepnapjaik nincsenek. 

Mindenki tele van saját és másoktól hallott történetekkel orvosokról, kórházakról, ápolónőkről, én úgy látom, a negatív hangvétel a gyakoribb, ha a kérdés előjön. És nem örülök neki. Látom, milyen kiszolgáltatott helyzetben vagyunk, látom, hogyan keres mindeki protekciót, ha megbetegszik, hátha így nagyobb az esélye a gyógyulásra. Látom, a média hogyan élvezkedik, a betegség-kiszolgáltatottság-halál háromszöge mentén cirkál, cápaként lecsapva az eladhatónak tartott sztorikra. Látom, annyi az információ, annyira keveset tudunk nem-szakemberekként, teljes az átverhetőségünk és kihasználhatóságunk. Látom, az orvoslátogatók hogyan szorítják ki az orvosokból a maradék tisztességüket is, ahogy Hawaii homokos partjaira invitálják őket, ha az általuk képviselt gyógyszergyár termékeit írják fel a betegeiknek. 

A legújabb rémhír (remélem, hogy CSAK rémhír!!!), hogy a gyógyszerlobbi világméretű akciót kezd, a pénzük és a kapcsolataik megvannak hozzá, ebben biztos vagyok, és el akarja érni, hogy a természetes anyagokat tartalmazó természetgyógyászati termékeket vonják ki a forgalomból, mert hogy veszélyesek. Mondjuk a mézet is, ami kábítószer... Nekem ez idiótaság, de ami mögötte van, a rettegésünk, a hiszékenységünk, és az, hogy tényleg szinte mindent lenyelük, az igenis megrémít. És ami most folyik, a homeopátia ellen, az akár ennek a baromságnak az előszele is lehet, amitől mentsen meg minket Isten!

Az egyetlen reményem, hogy ez az internet nevű akármi olyan szerteágazó érhálózat lett a bolygó testén, és olyan el nem némítható hang lett az emberi fülekben, hogy ha nagyon-nagyon nagy baj lesz, összefogunk, és teszünk is valamit, nem csak szájalunk. Addig meg szájaljunk nyugodtan, ahogy most én is teszem....

9 komment

Hát, tudjátok, elég sokat tudok az emberi temészetről, de a hülyeségünk újra meg újra meg tud lepni. Vilmos herceg, az angol trónra született, kissé lófejű királyi sarj, meg az ő kedves mosolyú Kate Middleton nevű barátnője házasságra adták a fejüket. Eddig rendben. De hogy a tavasszal sorra kerülő ceremónia már a novemberi naaagy bejelentés óta bulvárhírek százait, mit százait, ezreit csapja az arcunkba, ez meglepett.

Most olvastam, hogy egy londoni utazási iroda kétórás körsétát hirdet, olcsón, mindössze 15 fontért be lehet járni London azon pontjait, ahol a híres két pár láb már járt, illetve az esküvővel bezárólag járni fog. Talán még annak az irodaháznak a falairól is le lehet egy kis vakolatot törni, ahol Kate apja dolgozott. Persze, felárért.

Az angol költségvetés valami 600 millió font bevételt vár ettől az egész haccacárétól, hiszen  dőlnek a brit fővárosba az eszement turisták, megveszi a nép az összes vilmosos-katies bögrét, naptárt, DVD-t, talán még vilmosos óvszer is lesz a piacon. A pár betervezett boldogsága, mint a költségvetés betervezett alkotóeleme... Hülyék vagyunk, na! 

Képzeljétek el a két fiatalt, ahogy rájöttek, micsoda szörnyet szabadítottak a világra! Egyszer már szakítottak, írták valahol, talán többször is, a tényket nem ismerem, erre most rá kell jönniük, nekik most már rohanni kell a lejtőn, a mögöttük száguldó médiás hógolyóból lett rózaszín sze-he-re-he-le-hem lavina elől, és nincs megállás, mert maguk alá temeti őket az eleven elvárás: NEKTEK BOLDOGOKNAK KELL LENNETEK, HA BELEDÖGLÖTÖK IS!

Innen nincs menekvés, mindig mosolyogni, orruk alá dugott fecnikre aláírogatni, széles gesztusokkal integetni, és viselkedni, viselkedni, zsibbadásig. Kit érdekel, mit éreznek, mennyire megijedtek az eddigi életük legnagyobb döntésétől, hányszor támad rájuk egy veszekedésük során a kétely, hogy jól döntöttek-e? Ugyan, kit érdekel, hogy emberből vannak ők is. Nekünk álom kell. Rózsaszín, habos-babos, émelyítően édes álom, Hamupipőke és az ő hercig hercege, meg az örök boldogság. Vajon Kate tudja, hogy neki ebből a házasságból nem lesz kiút, ha nem sikerülne? Ahogy Dianának se volt. És egy főrendű nő még szeretőt se tarthat, mert tőle nem fogadja el a tisztelt "a két nem jogai ugyanazok" nagyérdemű, és ha kiderül, ő is boldog akar lenni, ha mással, nem a férjével, akkor mással, rögtön riherongynak kiáltják ki.  

A házasság intézménye halódik, nem biztos, hogy meg is hal, de halódik, az biztos. Minél rosszabbak a hosszú és boldog együttélés esélyei, annál nagyobbat hazudunk róla. A már rég nem szűz, de még csak nem is szűzies menyasszonyok olyan hosszú fátyollal próbálják ellensúlyozni az egyre rövidebb házasságoktól való félelmüket... előbb-utóbb a fátyol vége kint fog maradni a templom lépcsőjén, hadd cibálja a vigyorgó szél...

8 komment

Muszáj valamit megosztanom veletek! Hetek óta rajongok a "Silla királyság ékköve" című koreai sorozatért, és a sorozat három epizód múlva véget ér. Csak a felétől nézem, de úgy megérintett, mint semmi más már jó ideje.

A VII. században játszódik, rengeteg szálon, politikai intrikák, gyilkosságok, a jók és rosszak harca, csodálatos díszlet, ruhák, a koreai szokások testközelbe hozása... akár ennyi is lehetne, de nem ennyi. Olyan odafigyelést követel, hogy agyam tornásztatása nélkül nem érteném. Olyan mély mondatokat adtak a szereplők szájába, hogy többször vissza kell tekernem, mert minden utalást érteni szeretnék. Olyan szemérmes a férfi-nő közti kapcsolat ábrázolásában, hogy a sok pornográf mocsok után képes vagyok szinte elpirulni, ha két szereplő keze összeér.

Ma nekiálltam kutakodni, találtam  egy blogot, ahol a sorozat rajongói csevegnek, és semmi mocskolódás, se türelmetlen reakciók, se egymás lekezelése... semmi. Együtt van mindenki, mint mi itt, pont úgy. A végén még újra bízni fogok a fajunkban. Talán van remény, hm?  

 

5 komment

Kelemen Annácska egy féltéglát vágott a Blikk embereivel megpakolt autó szélvédőjébe, mert ahogy jött kifelé a kórházból, tönkretett arcával, a kíváncsi kukkancsok le akarták fotózni. A hölgy állítólag káromkodott is. A hír szokás szerint nem érdekel, a hölgy szerintem olyan ronda a műszájával, műmellével, műszőke hajával, hogy hányingerem van, ha meglátom. Az se érdekel, mi történt az arcával. Pénzért szeretkezik, ebbe a szakmába belecsúszhat olyan férfi kuncsaft is, aki a pénzéért nem csak dugni akar, hanem kicsit verni is akar. Nem az én dolgom, ki miből él. Ha egy szakmának vannak rizikói, aki mégis az adott munkát végzi, az a rizikókat is kalkulálja bele...

De... van itt néhány de, és erről írnék egy cseppet. Aki híres akar lenni, és ettől gazdag is akar lenni, pitiző kiskutyaként liheg a média nyomában, esne le neki is néhány fotócska, cikkecske, ébresztő műsoros beszélgetésecske. Akarja a média figyelmét, és nagyon akarja. Meg is alkuszik magával, kiadja a magánéletét, hazudik, nagy szemekkel, bele egyenesen a kamerába, meg nem élt történeteket talál ki az életéből, és minden elvárt társadalmi normának megpróbál megfelelni, akkor is, ha egészen mást gondol. Nem beszél rondán, nem dühöng, az őt ért támadásokat csendes derűvel fogadja, és a világbékére vágyik a nap huszonnégy órájában.

Az erőfeszítéseinek meg is lesz az eredménye, híressé válik, és kezd a pénz is dőlni. Ő meg még nagyobbakat mosolyog, és még többet hazudik, hogy mindenki kedvelje, mindenhová meghívják, ahová egy celebnek be kell jutnia, hogy még híresebb és gazdagabb legyen. Aztán elér egy szintet, valahol magasan fent, valószínűleg ő nem látja csúcsnak, ahová felért, egyre feljebb tör, de azt már kezdi elhinni, odáig azért már elért, ahol joga van más elbánást elvárni mindenkitől. A médiától is. Kezdi hangoztatni, hogy a magánélete szent. Hogy a bulvár milyen undorító világ. Hógy minden szavát és tettét szán-dé-ko-san kiforgatják. Hogy...

És nagyjából igaza is van abban, hogy a bulvár undorító. Ahogy abban is, hogy akármit is tesz, vagy mond, az hírértékű lett, mert a nem híres és nem gazdag emberek egy jóóó nagy csoportja szeret csámcsogni azokon, akik fentről néznek lefelé. Még az is igaz, ha nem mond és tesz semmi érdekeset, akkor a bulvár kitalál valamit vele kapcsolatban, hogy a nevével olvasókat, nézőket, hallgatókat szerezzen. Nem túl szép dolog ez a médiától, ugye? Azok a csúnya bácsik és nénik összevissza írnak és mondanak mindenfélét, mert féltékenyek a gazdagokra. Ejnye-bejnye!

Engem nem érdekel, hogy az igazi gagyiwoodi Brad Pitt szentségel, mert az arcába nyomják állandóan a kamerát, vagy egy magyar celebke, az Annácska celebke akad ki üvöltve, mert a szétbombázott arcát akarja a Blikk az első oldalára tenni. Akármelyik híresség rinyál, én ugyanazt gondolom: ha a felfelé vezető úton akarták a rivaldafényt, akkor a csúcson, sőt akár onnan lefelé is viseljék el! Van a termék és van az ára, és az árat mindenkinek meg kell fizetnie. A hírnév is egy termék, és igen borsos az ára. Aki nem akarja megfizetni, az maradjon itt lent, velünk. Magánrepülő és skót kastély nélkül is élet az élet, ha merünk élni, nem csak létezünk.

Mit szóltok ehhez a kis rigmushoz? Aki piciny celebke akar lenni, kamerát kell annak a popójába engedni...

5 komment

Jellemtelen jellemek, gumiból...

2011.01.15. 10:49

szerző: gagyiwood

Az előző bejegyzéshez 1lovag Ranschburg Jenő gondolatait ajánlotta. Most olvastam el a cikket, és köszi, lovagom, hogy felhívtad rá a figyelmünket. Nem akarom tovább magyarázni, amit Ranschburg mondott, tökéletesen egyetértek vele, pszichológus se vagyok, a szavai önmagukban elegek. De az agyamat azért tovább lökte a gondolataival. Kitört belőlem  megint a történész, onnan indultam el, a hivatásomtól, aztán tovább és tovább, már emberként, és ez a letisztult akármi lett belőle.

Van nekem egy mániám, vagy inkább egy alapgondolatom, mint író, és mint ember, és ez az, hogy az élethez acélgerinc kell. Acélgerinc, ami rugalmas, kicsit hajolni tud erre is, arra is, mint egy csodás penge, de eltörni nem tud, kitart, bármekkora erővel is akarják megtörni,  és mindig visszapattan önmaga alaphelyzetébe. Ha érik is külső hatások - mert persze állandóan érik -, saját lényegét soha el nem veszíti: feszes marad, erős, törhetetlen.

Mindenki gerinccel születik, mármint a fajunk azzal születik, de acélből csak kevesek gerince van. Azt sajnos nem tudom, mitől vagy kitől függ, kinek miből van a belső tartása. Isten, karma, vagy csak szimpla genetika? Tény, hogy a világot figyelve, a legtöbb emberi lény gumigerincet hord a lelkében. A gumigerinc puha, tartása alig, külső hatásra alakját bármilyenre megváltoztatja, hogy egy újabb hatásra újabb alakot vegyen fel.

I. Viktor szerintem, gumigerincű. Keménynek néz ki, megingathatatlannak, első ránézésre akár acélosnak is tűnhet, csakhogy az acélgerinchez acél értékek is tartoznak, talán azok acélozzák meg a tartást. Egy ember, aki bármit megtesz, hogy hatalomra kerüljön, aztán bármit megtesz, hogy abban benne maradjon, annak nincs acél értékrendje. Úgy változtatja a véleményét, ahogy az érdeke kívánja. Tele vannak a szavai, és sajnos a  tettei is önellenmondásokkal. Gumiból van a lényege.

És azok, akik rajta kívül híres és befolyásos és gazdag emberek bőrébe bújva rejtőzködik végig az életüket, attól függően tudnak igaziak maradni, hogy milyen gerincet hordanak a gúnyájuk alatt. Ha olyan hírességet látok, színészt, politikust, élsportolót, az teljesen mindegy, de olyannak láthatok egy kiváltságos helyzetű embert, hogy nem tartja magát kiváltságosnak, mert nem foglal le magának egy egész szállodai emeletet, nem kér külön elbírálást, a magánéletét távol tartja a nyilvánosságtól, nem nyilatkozik összevissza, magát szebbnek, okosabbnak, érzékenyebbnek hazudva, nem él vérlázító luxusban, a gyerekeit is távol tartja a lelket roncsoló rivaldafénytől... szóval, ha ilyen ritka, fehér hollót látok, örül a szívem, mert talán egy acélgerincű embert láthatok, ha ránézek.

A híresek is emberek, gerincük is van, és hozzánk, nem híresekhez viszonyítva sokkal több kísértésnek vannak kitéve, nagyon kéne nekik az acélváz, hogy összetartsa őket. Látjuk, hogy sokakat nem tart össze semmi. Kábítószer, alkohol gondok, hűtlenség, photoshoppal  és plasztikával hazudott tökéletesség, óriási személyzet, mérhetetlen ego, és a meggyőződés, hogy minden földi jót megérdemelnek, mert megdolgoztak érte. Írtam egyszer, hogy egy gagyiwoodi sztárszínész húszmillió dolláros gázsijáért nekem tanárként  kétezernyolcszáz évig kéne dolgoznom. Ha egy ilyen gázsit felmarkoló ember nem tudja, hogy neki egyszerűen szerencséje van, mert olyan abnormális világban él, ahol ennyi pénzért tudja eladni a képességeit, és TÉNYLEG úgy gondolja, alázatra nincs szüksége,  hálásnak sem kell lennie, mert ő megdolgozott a pénzéért, akkor acél helyett rezgő gumi trutymót hord magában.  

Sokan megírták már, mint alapbölcsességet, hogy annak kéne felajánlani a hatalmat, aki nem vágyik rá. Aki csak a közösség érdekei miatt vállalja fel a feladatot, pedig a háta közepére se kívánná. Szép gondolat. Arról viszont már nem szól a gondolat kiötlője, ha lenne olyan igaz lelkű ember, aki magára pakolná a közösségének összes baját, és cipelné a sok lusta és önző polgártársa helyett, annak a lelke hogyan viszonyulna a nem kért hatalomhoz? A hatalom ugyanis korrumpál. A nagy hatalom meg nagyon korrumpál.

Jó lenne, ha az emberek tudnák, mire is támaszkodnak odabent, amikor csinálnak valamit idekint. Sok balsorstól kímélnénk meg magunkat, ha nem anyagi, nemi és "ki-ha-én-nem"  alapon hoznánk meg életünk fontos döntéseit. Ismeritek a kínai mondást? Nagyon vigyázz, mire vágysz, mert a végén még megkapod. Nagyot kívánsz, nagyot esel hanyatt. Repülni meg addig jó, amíg szellő hátán fekszünk, és szállunk felfelé, a magosba...   

   

 

4 komment

Soha nem írtam politikai jellegű bejegyzést, és most se ez indította el az ujjaimat. A médiatörvényt mindenki ismeri. Aki nem nézett utána, az is ismerni véli. Napok óta járkálok a legkülönbözőbb fórumokon, és meg akarom osztani veletek, mire jöttem rá.

Történészként talán nagyobb rálátásom van kis fajunk ostobaságaira, mint az emberek többségének. Ötezer év írott történelme áll a rendelkezésünkre, hogy tanulmányozva a sok-sok baromságot, amit az ember már végtelen változatossággal elkövetett, mi NE kövessük el újra. És elkövetjük. Újra meg újra. Semmiből nem tanulva, semmit meg nem értve. Bármit bármikor hajlandóak vagyunk elnézni, akarattal meg nem érteni, hogy igazolhassuk, amire az ösztöneink rá akarnak venni. 

Ostoba nők és férfiak milliárdjai kötnek testi és/vagy anyagi előnyök miatt házasságot, életük tele van jelekkel, a párjuk hibái az arcukba üvöltenek álló nap, kapják a tanácsokat, hogy ne tegyék, amit tesznek, mégis megteszik. Mert az önzésük akarja. Pont. A liba, akit már menyasszonyként is meg-megpofozott a párja, mégis hozzáment, mert a férfi biztos azért üti, mert a féltékenysége mögött vég-te-len szeherehelehem van. És a nővére ne adjon neki tanácsot, biztos féltékeny a nővér, mert ő még nem ment férjhez, ezért akarja lebeszélni...

Ostoba szülők milliárdjai nézhetnek bele gyermekük valódi jellemébe sok-sok kis tény segítségével, de ők nem akarják látni őket. Se a tényeket, se a gyereküket nem akarják látni. Mert büszkék akarnak lenni a csemetékre. Meg önnön önzésüket se akarják látni, hiszen a kicsik jellemét a szüleik is alakítják. Ha az idejük, türelmük, odafigyelésük, példamutatásuk helyett pénzt adnak az utódoknak, pénzt dadák, magántanárok, drága játékok, újhullámos mobilok formájában ugyan, de akkor is pénzt, az nem helyes. Tudják is, csak beismerni nem akarják. Az anyuka, akinek azt mondjuk, a fiát a tesi öltözőben találtuk, kezében az egyik társának a pénztárcája... azt ismételgeti, hogy nem, az ő fia nem olyan. Sose lopna senkitől!

Ostoba politikusok száz és száz generációja gondolja úgy a sumer városállamoktól a mai Magyarországig, ha az erő velük van, mármint nem Isten ereje, még csak nem is az igazság ereje, csak a választók támogatásának ereje, esetleg egy hadsereg ereje, akkor nem kell gondolkodniuk, mielőtt meghoznak egy döntést. Övék a hatalom, és ez MINDIG így is marad, lehet bármit lenyomni a nép torkán. Pedig a nép érzelmei változnak. A nép nem egy elvont fogalom. Élő, hullámzó tömeg, és a hullámzás iránya meg tud változni. Ha azt hazudják nekünk, demokráciában élünk, muszáj legalább a felszínen megtartani a demokrácia formai elemeit, amire mindig mutogatni lehet, hogy: "Íme, mi demokratikus módon kormányzunk!". Ha már belbecs nincs, legalább a külcsín maradjon meg.

I. Viktor uralkodónk úgy véli, létezik félig demokrácia. Ahol lehet megtartani, és lehet eltörölni a demokrácia bármelyik alappillérének számító "dogmáját". Ha övé a hatalom, akkor lehet olyan sajtószabadság, ami nem sajtószabadság. Mert neki így jó, akkor így lesz. Sajnos, amit nem sajtószabadságnak hívunk, annak cenzúra a neve. És amit nem demokráciának hívunk, annak meg diktatúra a neve. Nem szokja szeretni az ember fia  és lánya eztetet az államformát. Mert bár tudjuk, a demokrácia nem jelent népuralmat, mert SOHA nem a nép van hatalmon, hanem annak képviselői, és ezek a képveselők is sajnos emberek, nemcsak élni, hanem visszaélni is szoknak a hatalmukkal, ettől  még akarjuk az illúziót, hogy mi is számítunk a hatalom játékában. Így megy ez. Az ostobaság egyetemes. Ettől még nincs jobb államforma kitalálva a demokráciánál. És a kevésbé szar  még mindig jobb, mint a nagyon kaki.

Nem lehet NEM politizálni. Anyázni nem kell, sértődötten csapkodni sem kell. Egymást mocskolni, mert mást gondolunk, azt meg főleg nem kell. De politizálni kell. Mert gagyiwoodos dolog ez is. Mi a különbség egy magától elszállt hollywoodi híresség, és egy magától elszállt politikus között? A lényegben semmi. A mi pechünkre csak annyi eltérés van, hogy a politikus nem csak az értékrendünket torzíthatja a hazugságaival, hanem az életünk mindennapi menését is félreviheti. És amikor akkora lesz a baj, hogy nem lehet WC-papírt se kapni, én, aki imádom Shakespeare munkásságát, a popómat fogom kitörölni a hártyavékony papírra szedett Shakespeare-összesem lapjaival. Mert kakis fenékkel nem szeretek szaladgálni. Jó lenne ezt NEM megélni, hm?    

Ja, ez most, amit írtam, a Ha-ha-hatóság nagyságos főnökasszonya szerint sérti a közt? Jönnek, és elvisznek? Akkor mártír leszek, mit szóltok? Bevonulok kis hazánk csálé történelmébe, mint az igazság rettenthetetlen bajnoknője! Csak a csíkos pizsama nem tetszik. Pöttyöset kérek...  

12 komment

A gyermekáldás kinek is áldás???

2011.01.03. 11:52

szerző: gagyiwood

Na, nekiindulok az évnek. Jókedvvel. Bőséggel még nem, de az is össze fog gyünni. Mert akarom. Ha ezen múlik, össze fog gyünni. A tisztes megélhetés meg nem is olyan rossz. Egyébként is, kinek mit jelent a bőség, hát nem?

A bőséghez is köze van a mai gondolatsoromnak. Elton John apa lett karácsonykor. Béranya szült neki és férfi párjának egy kisfiút. Vagy kislányt, már nem is tudom. Nem is számít, mert  nem ez a hír a lényeg. A lényeg nekem legalábbis az, hogy kinek áldás egy gyermek születése? Amikor anyu úgy döntött, megtart engem, tudta, hogy apám ezerszer ígérte, abbahagyja a piálást, hogy nem veri meg többet, elvonón is volt többször, mégse lett jobb apa és jobb férj. A bátyám már szenvedett, erre anyu még engem is ebbe az "édes" családi körbe pottyantott, hadd szenvedjek én is. Mert ugye apám majd a második gyerek érkezésétől megváltozik. Ti is tudjátok - látatlanban tudjátok -, hogy apám alkoholista maradt. Annyi volt a változás, hogy már hárman szenvedtünk tőle. Apám azt mondta, akar még egy gyereket, áldás lesz, de csak anyut akarta még jobban magához láncolni. Anyu is akart engem, mert áldás leszek, de csak apámból akart jobb embert csinálni.

Tehát az a kérdésem, hogy a gyermekre vágyók mit is akarnak igazán? Egy új életet elindítani a világba, végig támogatva, de nem kényszerítéssel irányítva a kicsit, és örülni minden közösen megélt napnak, ez lenne a cél? Vagy a felszínen ez, mögötte meg ott van a társadalmi elvárásoknak való megfelelési kényszer, az önnön életük kiteljesítése egy gyerek által, a menekülés az elmúlástól azzal a tudattal, valaki tovább viszi azt, amit a szülővé válni akaró ember hozott a világba a saját születésével...

 

Azt hiszem, mindkettő igaz. Emberek vagyunk, nagylelkűek is vagyunk, irgalmatlanul önzőek is vagyunk, szeretni is tudunk, gyűlölni is tudunk, ki is tudunk tartani, fel is tudunk adni. Ilyen az ember, összevissza mindenféle. Elton John homoszexuális, tehát klasszikus családmodellt nem tud adni a gyerekének. Elmúlt hatvan éves, tehát sportos, laza szülő se lehet. Azt hiszem, leginkább magáért akarta a gyereket, és úgy fogja felnevelni, ahogy a többi gazdag és híres ember. Testőrökkel, dadákkal, luxusban, a kicsit betegesen elkényeztetve, vele naponta, rendszeresen nem foglalkozva, mert a karrier mégis csak karrier. És ezek ellenére szeretni fogja a gyerekét. Aggódni fog érte, a lehető legnagyobb boldogságot fogja kívánni neki, ha bajba kerül, ki fogja belőle húzni, és soha, SOHA nem fogja belátni, sokkal inkább magáért fogadott béranyát, mint a kicsiért. Anyu se látta be, az önzése nagyobb volt a szereteténél, amikor a biztos pokolba beleszült engem. Mégis szeretett, mindig szeretett. Védett az aputól, hagyta magát verni, hogy minket ne verjen a részeg apánk, akárhogy is szűkölködtünk, mindig volt mit ennünk, ha neki nem jutott étel, akkor nem evett. És ma is, az elbutulás lejtőjén lefelé száguldva mindennap azzal kezdi a napját, hogy a gyerekeiért imádkozik. A mondatokat már nem mindig tudja befejezni, meg-megáll közben, de mondja. Értünk mondja, csak értünk...

Nem hinném, hogy bárki is ítélkezhetne egy másik ember felett, hogy az milyen szülő is. Nekem nem tetszik, ahogy a hírességek abnormális életet adnak a csemetéiknek, mert ahogy ők élnek, az abnormális, és egy gyerek, ha ezt látja normálisnak, akkor szinte lehetetlen megváltoznia. A luxus, a személyzet, az elzárkózás, a nyilvánosság előtt való integetős hazudozás... Ez beteg élet. Ha rajtam múlna, ilyen életre nem ítélnék egyetlen gyereket sem. De afrikai faluban, AIDS-es szülők HIV-pozitív gyereke sem lehetne senki, aki betegen várja, hogy éhen haljon. 

Senki nem tud túllépni a saját árnyékán. A természete, a neveltetése, a vágyai, a társadalmi szokások... mind-mind meghatároznak egy embert. Ki dönthetné el, hogy ha valaki csak egy gyereket vállal, mert meg akar adni neki mindent, vagy ha valaki akár öt gyerkőcöt is felnevel, mert a többezer éves kultúrája azt súgja neki, sok gyerek kell, védekezni meg bűn, Isten ellen való... ki dönthetné el, hol az igazság? Én biztos nem. 

Egy dolog van, ami felett pálcát szoktam törni. Ha valaki tudatosan rosszat tesz a gyerekével, az nem tolerálható. Pedofil apák, a gyereküket verő szülők, a gyerekükre erőszakkal a saját vallásukat, életfelfogásukat rákényszerítő szülők... őket jól pofán tudnám verni, ha tudnék bárkit is pofán verni. Márai Sándor írta, hogy egyetlen igazság van, amit nem tud felülbírálni, és ez az, hogy SOHA SENKINEK SZÁNDÉKOSAN NE TEGYÜNK ROSSZAT. Ez a lényeg. A szándékosság. Aki szülő, szeresse a gyerekét, ahogy tudja, és szándékosan ne tegyen neki rosszat. Aki nem szülő, imádkozzon, hogy a szülők tudják, mit is jelent a szándékos rossz.        

7 komment

A mi családunkban a megszokottnál is zsúfoltabb a december. A karácsony és a szilveszter közé még beékelődik az én huszonkilencedikei szülinapom is. Itt ülök szilveszter délelőttjén, és azon gondolkodom, mikor lett ugyanolyan nap a születésnapomból is, és a szilveszterből is, mint bármelyik hétköznap. Érdekes kérdés. 

Nagyjából egy időben történhetett, hogy ez a két "jeles" nap beleolvadt a többibe. Semmiféle szomorúság, avagy tragédia nem történt velem, csak ráöregedtem a kamaszkori önmagamra, és elkezdtem másképp látni. Nagyjából mindent. Ami mindenkivel megtörténik. Sok tapasztalat, sok öröm, sok csalódás, sok változás. Észrevétlen változások, apró, lassú  változások, amiket csak akkor veszünk észre, amikor már átalakították az életünket.

A szülinap harminc, esetleg negyven felett már inkább kajánul szomorkás érzés, mint tiszta öröm. Mert a tükörben már nem azt látjuk, amit szeretnénk. Mert belül nem öregszünk, kívül meg igen. Az is feltűnik előbb-utóbb, hogy az életünk araszolása felgyorsult. Évről évre gyorsul, száguldanak a napok, és nem tudjuk, hová fogunk érkezni a végén. Lehet, hogy a halál nem több, mint halál? Se mennyország, se újjászületés, csak a "the end" felirat életünk utolsó filmkockáján? Na, én ezért nem törődöm a születésem évfordulóival. Akik megköszöntenek, örömet okoznak, de csak azért, mert szeretnek. A nap nem számít, csak a szeretetük számít.

 

A szilveszterrel szemben érzett teljes közönyöm is szorosan ezzel függ össze. A születésnapommal meg a számvetéssel. A száguldó napok száguldása nem áll le. Nincsenek hétköznapok, nincsenek ünnepnapok, "jeles" napok sincsenek a valóságban. Egyik nap olyan, mint a másik. Az idő röhög rajtunk. Ő tudja, a dátumok semmit nem jelentenek. Ami jelent valamit, az a tett. Akármilyen tett. Amiket naponta százszor meg százszor teszünk, az az élet. Tettek milliárdjai, összefonódva, ez egy élet. És mikor lehet ezzel jobb indokkal szembenézni, mint egy mesterségesen kitalált "jeles" napunkon? Ami nincs is. Ami ugyanolyan, mint bármelyik másik.

Szeretem a szilvesztert. Itthon maradok, hallgatom a trombiták bömbölését a csukott ablakon keresztül, és vigyorgok. Átgondolom, mit tettem abban az évben, ami helyes volt, mit nem tettem, pedig tennem kellett volna, mit szeretnék tenni a következőben, és vigyorgok tovább. Mert azt is tudom a nagy önmagammal való szembenézés közben, hogy  a tervezgetés nem ugyanaz, mint a tett. Hogy gyarló vagyok, néha lusta is, meg önző is, és már a trombiták bömbölése közben tudom, sok mindent el fogok szúrni jövőre is. És nem tudom, miket fogok megvalósítani, és mikben fogok elbukni. És emberek meg helyzetek hogyan fogják befolyásolni azt, amit elterveztem. Tiszta lutri! 

Az életben az egyik legjobb dolog az én szememben, a kiszámíthatatlansága. Imádok szilveszterkor átgondolni mindent, töprengeni magamon, a világon, imádkozni, remélni, közben tudva, bárhogy is lesz, az érdekes lesz. Kiszámíthatatlan. Váratlanul ránk rontó. Hideget is, meleget is a nyakunkba zúdító. Szóval klassz. Tavaly, amikor itthon ápoltam az anyut, néztem, hogyan veszíti ember mivoltának egyre több részét, és a teljes reménytelenséget éltem nap mint nap, gyakran éreztem úgy, jobb lenne meghalni. Most meg itt ülök, anyu biztonságban van egy otthonban, karácsonykor együtt lehettünk, újra írok, itt vagytok ti, az új barátaim, dolgozom, és tele vagyok tervekkel. Tervekkel, amiket elszúrhatok, de sikerre is vihetek. Naná, hogy vigyorogva várom az éjfélt!!!

Ilyen új esztendőt kívánok nektek is. Reméljétek tele boldogsággal, és annyit valósítsatok meg belőle, amennyit csak tudtok! Ami meg kimarad, maradjon. Jövő utáni jövőre is kellenek tervek, hm?        

12 komment

Áldott karácsonyt kívánok!

2010.12.23. 10:49

szerző: gagyiwood

Holnap Szenteste. Nagy készülődésem az idén nem volt, és nem is lesz. Anyut hazahozom holnap délelőtt az otthonból, ha nem lesz olyan szétesett állapotban, hogy nem merem kimozdítani a megszokott környezetéből, akkor hozom. Egyedül leszek vele, a bátyám inkább egyedül ünnepel. Ki-ki a maga módján...

Remélem, nektek lesznek édes, fahéjillatos, ok nélkül mosolygós karácsonyi napjaitok. Nekem is voltak ilyenek, és lesznek is még. Talán ez a három nap is rejt majd magában szépséget számomra. Anyu talán érezni fogja, hol van, kivel van, és hogy szeretem. Talán a lelkében maradt még annyi az emberből és az anyukámból, hogy örömet tudjak neki okozni. 

Emlékszem, évtizedeken keresztül úgy készültem az ünnepekre, olyan várakozós örömmel, olyan tervezgetős boldogsággal, amiben csak a szép érzések kaphattak helyet. Hogy tud így megváltozni egy élet? Másnak még tudok kívánni áldott ünnepeket, örülni is tudok az örömének, nektek is szurkolok, hogy adjatok igazi fényt ezeknek a napoknak, én mégse várom már őket. Az a jó, hogy azt még hinni tudom, hogy lesznek még édes várakozással teli decemberi napjaim, de ennél több optimizmus most nem fér a lelkembe. 

Kívánom nektek, ne túl sok ajándék legyen a fa alatt, és ne  túl sok étel az asztalon, inkább rengeteg beszélgetés, nevetgélés, séták és imák tegyék gazdaggá az ünnepi napjaitokat. Becsüljétek meg, amíg tart. És akit szerettek, annak mondjátok meg. Amíg van, akinek mondhattok szép szavakat.  

 

 

13 komment

Képzeljétek, az agyam túlzsúfolt hellyé vált! Elegem van a faktoros, megás, villás akármikből! A mega véget ért tegnap, nem néztem, ezt se, ahogy a többit se. A villalakóktól meg kiver a  cikkcakkos verejték! A faktortól meg már szinte félek. Ma is, holnap is kapjuk az áldást. Lehet megint tenyeret tördelni, egymást anyázni, utálni a magunkat, hogy semmit nem tudunk szépen csinálni. Nem is tudom, nézni fogom-e? Talán jobb lenne egy bulváros címből megtudni, ki nyerte. Jó döntés úgy sincs. Ami ízlés kérdése, arra nincs egyetemes válasz. Ki lenne a legjobb? Kinek ki tetszik, az lenne a legjobb. Ha kibírom, ki fogom hagyni, úgy döntöttem, kell nekem a lelki nyugalom. A youTube-on meg úgyis fent lesznek a döntől dalai. Kommentek nélkül, mocskolódás nélkül, tüntetéssel való fenyegetések nélkül. Csak a dal, a hang, a tekintet, és a borzongás a gerincem mentén. Ha olyan a dal, a hang és a tekintet, hogy megborzongatni képes.

Szóval, ezek helyett inkább mesét írok. Napok óta ez tart lázban. A címe: Pillancs és a pöttyök. Egy kis pillangóról szól, akinek csak öt pöttye van, miközben mindenki másnak hat van. Pillangó-e egyáltalán? És mitől pillangó egy pillangó? Gondolom, attól pillangó, amitől ember az ember. Hm? Tullalilla, a tulipán szerint ez egyszerű dolog:

"Egy tulipán attól tulipán, mert benne van a tulipánság. Ez nem színekről és formákról szól, hanem a tulipánságról. Az illatunk, a mozgásunk, a kíváncsiságunk a többi tulipán iránt, a szirmunk selymessége, az érzés, hogy egyek vagyunk. Nem az köt össze minket, amiben különbözünk. Az köt össze minket, amiben egyformák vagyunk. A különbségek csak azért vannak, hogy meg tudjuk különböztetni egymást, ezektől az eltérésektől csak még jobban érezzük az egyformaságunkat. Ez a tulipánság. Ez a lényeg. Minden élőlény tartozik valahová. A tulipánok a tulipánok közé, a pillangók a pillangók közé. Ez a természet rendje. De nem elég lakni valahol, oda is kell tartozni. A szíveddel, a lelkeddel oda kell tartozni. Ha körülnézel, és úgy érzed, otthon vagy, akkor ott vagy, ahová tartozol. Én ide tartozom. Mit se számít, hogy én vagyok az egyetlen tulipán, akinek ilyen színű a szirma. Ha egyszer tudom, ez az otthonom, és ezek a virágok itt a családom, akkor nem számít egy szín. A tulipánság számít."

Tudunk mi tulipánok lenni? Tudunk? Egyformának lenni, közben örülni annak, hogy néhány apróságban különbözünk, ezt tanulom most, hogy írom a mesét.

      

 

 

 

 

 

2 komment

Megzavarodtam, összekutyulódtam...

2010.12.12. 11:08

szerző: gagyiwood

Tegnap este megint felvettem a Faktort, és éjjel meg is néztem. Hm, érdekes lett. Olyan "nemtetszősen" érdekes, de ettől még érdekes. A Megában Szíj Melinda ment haza, aki a nép gyermeke, aki nem felel meg a színpadnak, azaz az elvárt paramétereknek. Se nem fiatal, se nem bomba testű, se nem pankrációt csináló. Akkor, mi a tanulság? Hogy nem érhet el sikereket egy olyan ember, aki a rendszer (a showbiznisz rendszere) íratlan elvárásainak nem felel meg?   

Tegnap a Faktorban Janicsák Vecát szavazták ki, aki tud énekelni, a hangjának ezernyi árnyalata van, és a megjelenése nagyon is színpadképes. Viszont a hármas döntőbe bejutott Király L. Norbi, aki a nép gyermeke, se az arca, se a hangja nem éri el az elvárt szintet, mégis tovább szavazták a nézők. Akkor, mi is a tanulság? Hogy egy olyan ember, aki nem felel meg a színpadképesség íratlan feltételeinek, mégis előadóművész lehet? 

Két lehetőség van. Vagy mindkét csatorna manipulál, és az eredményeket csalással alakítják ki, akár van közjegyző, akár nincs, és ezzel biztosítják maguknak az állandó reklámot, avagy nézettséget, vagyis a pénzüket akarják, mindenek felett, és ezért sumákolni is hajlandóak. Én kinézem belőlük. A rengeteg pénz mocskossá teheti azt, aki koszos kézzel és még koszosabb lélekkel összekaparta. A média manipulál, van hazugság mögötte, ez biztos, hogy a tehetségkutatók is hazudnak-e, nem tudom, de ez a megoldás jobban tetszene, mint a másik. Mert a másik lehetőség, hogy semmi értelme az egésznek. Hogy mi, emberek ilyenek vagyunk, ilyen... összevisszák. Kiszavazzuk a nem szépet, bent tartjuk a nem szépet. Kiszavazzuk, akinek csodás a hangja, bent tartjuk, akinek repedtfazék a hangja. És az égiek, ők hol vannak? És vannak egyáltalán? Vagy minden csak véletlen?

Manipulálnak minket, minden információ, amit szerkesztők megszűrnek, hogy adható-e nekünk, vagy sem, hogy erkölcsilaeg elfogadható-e, vagy sem... korlátoz minket. A média teljes pofátlanságának mellszélességével mosolyogva néz minket idiótának. Öntik ránk a szexet, közben kitakarják egy képen egy nő mellbimbóját. Öntik ránk a politikát, de sose mindkét olvasatát megmutatva egy hírnek, hanem csak egyoldalúan, hogy értsük mi, barmok, hogyan is kell érteni azt a hírt. Közben objektív tájékoztatásról beszélnek. A filmek alatt ott a képernyő alján a karika, nehogy véletlenül a gyermeki ártatlanság sérüljön egyes jelenetek láttán, de azt engedik, hogy bárki mocskos pornó oldalakra klikkeljen...

És nyakra-főre készítik a tehetségkutató műsorokat, de a háttérben zajló tárgyalásokat, a szerződéseket elhazudják. Ők döntik el, kit engednek fel a rivaldafénybe. És akit felengednek, azt kizsigerelik. Mit gondoltok, miért mond mindenki szépeket az egész procedúráról? Mert ha igazat mondana, a gatyáját is lepereli róla a csatorna a szerződés alapján. Mindenki kussol, mindenki bazsalyog, mindenki köszöni a lehetőséget, csak úgy folyik a nyál. Az emberi természet adott, a színfalak mögött is, ha azt mondják, minden  va-rázs-la-tos, akkor hazudnak.

Nekem nagyon tetszett Veca hangja, fellépése, egyéniségének a látható része, sajnálom, hogy mennie kell. Nem kötődöm hozzá, érzelmi veszteség nem ért, ezért higgadt maradhatok, Norbit meg még mindig kedvelem, pedig tegnap gyenge volt, Vecához hasonlítva harmatgyenge, de ettől nem csökkent a szimpátiám. Én nem látok égi segítséget. A kedves nézők (vagyis mi) sem érnek semmit, összevissza éreznek mindent, marad a véletlen. Voltak/vannak/lesznek zseniális emberek, akik rengeteget beletesznek a sikerbe, és nem érik el, és voltak/vannak/lesznek, akiknek sikerül. Lehet a sikereket és a bukásokat elemezni, bár a lényeg akkor sem lesz meg, ha szájkoptatásig elemezzük a részleteket. Talán nincs is lényeg. Remény van meg csalódás. Ettől még, aki tehetséges, harcoljon teljes odaadással, mert lehet, hogy NEKI sikerülni fog. Szok' sikerülni. Nem mindig, de azért szok'.

Én azt szoktam csinálni, ha tragédia ér, hogy egy ideig bénán ülök az asztalra könyökölve, mint aki nincs is, aztán, amikor elkezd a fenekem fájni a sok üléstől, jóóó nagyot az asztalra csapok, hogy: "csak azért se adom fel!", felállok, és a dühöm lendületével újra neki indulok az utamnak. Csak azért se hagyom magam! Ez az a mondat, amit senki nem vehet el tőlem. Aki manipulálni akar, hogy megtörje a lendületemet, csak próbálkozzon nyugodtan. Kiröhögöm, és megyek tovább. Csak azért is...    

4 komment

Aludtam egyet a Szíj Melinda-jelenségre, és ez lett a "szundim" eredménye. Jószerével szinte csak kérdések maradtak bennem, nem jöttem rá, mi is az igazság, de azért a lényeget el tudom mondani erről a jelenségről. Remélem legalábbis...

Egyetlen Megasztárt se néztem meg, de a YouTube-on megnéztem/meghallgattam a fellépéseit, a netes bulvárban meg belelapoztam talán egy tucat cikkbe, hogy Sz. M kéri, ne szavazzanak rá, hogy Sz. M. érzékeny alkat, hogy Sz. M. manipulál, mgvezeti az országot, hogy Sz. M. háttal akar énekelni a zsűrienk, aztán Sz. M. meggondoltam magát, és nem énekel háttal, mert azzal megbánthatná a zsűri tagjait. Ja, és tegnap este kapcsolgattam, a Megamutogatás végébe is belefutottam, ahogy állnak hárman a színpadon, és várják, a nézők szerint kinek kell mennie, ki maradhat... Rászántam negyedórát, és végignéztem. A könnyes ölelgetés után elkapcsoltam, de az ölelgetés maga érdekes volt.

Annyira jutottam, hogy Sz. M. külseje nagyon erősen eltér az előadóművészektől megszokott külső adottságoktól. Ez előítélet, ami bejöhet, ha megérinti a nézők szívét az esélytelensége. Mert meg akarják menteni. A skót nő, Susan Boyle esetében bejött, hogy NAGYON más, mint a híííres és szééép és fiiiatal színpadkoptatók. Az átlagemberek nagy része azonosult vele, szurkoltak neki, a hölgy sikerei által akarták saját kudarcaikat elfeledni. Ha megmentik a külsőre esélytelen, ám belsőre tehetséges jelöltet, azzal magukat is megmentik. A reményeiket mármint. Amiket már rég feladtak. És most itt egy hétköznapi ember, és jóóóó, nagyon jóóó. Nem menő, a frizurája, a ruhája, az arca, a teste, mind-mind átlagos. Egyetlen magazin se tenné a címlapjára. Olyan, mint mi. Átlagos. Kívülről. De belül olyan, mint mi. Sokkal több, mint a külseje láttatni engedné, és ahogy ő várja, hogy igazán ŐT nézzék, ne a külsejét, ugyanúgy MI is várjuk, igaz mivoltunkban értékeljen minket a világ...

Melinda viselkedése rejtély számomra. Két lehetőséget látok, de nem tudom, melyik az igazi. Szerintem, rajta kívül senki nem tudja. Talán a családja, akik ismerik a hölgy igazi arcát is. Szóval, vagy utánozni akarta Susan Boyle taktikáját, és rájátszott erre a "a nép egyszerű gyermeke vagyok, és nem érzem jól magam ebben a kivagyi világban" érzésre, hogy még több álmodni akaró embert megszerezzen, vagy tényleg olyan, mint amilyennek látszik. Egy egyszerű nő, egyszerű élettel, család, gyereknevelés, munka... és a hangja ugyan különleges, de azt az árat, amit a hírnév megkövetelne, hogy a csúcsra jusson, nem akarja megfizetni. Abbahagyni nem akarta, pedig elege lett az egészből már egy ideje, nem akarta cserben hagyni a rajongóit, ezért kérte, hogy ne szavazzanak rá... Vagy-vagy.

Tegnap annyit láttam, hogy az én szememnek igazinak látszó, úgy értem, tényleg igazinak látszó szeretettel simogatta a két szereplőtársa arcát. Így simogatni csak szívből lehet. Rengetegszer láttam, ahogy műmosollyal, műegyüttérzéssel fordultak egymáshoz a versenytársak. Oscar-díj, Golden Globe, Grammy-díj átadása, bármilyen verseny eredményhirdetése... Mindig látszik, ha hamis a másik sikerének ünneplése. Aki féltékeny, mert ő akarta átvenni azt a szobrot vagy kupát, azon látszik. Szerintem, mindig látszik. Tegnap este ez a nő igazán ölelt, és igazán simogatott. Ezért az a spurim támadt, hogy nem játszott velünk. Talán oda se kellett volna állnia a színpadra. De ha nem áll oda, nem derülhetett volna ki számára, hogy van egy olyan ár, amit - akár nagyon akarja a sikert, akár nem is olyan nagyon - nem akar megfizetni. Kevesen látják be, hogy olyasmire vágynak, amelynek az elérése többet elvesz tőlük, mint amit az egész vágyakozás megér.

Vannak emberek, akik megosztanak. Angelina Jolie ilyen. Robert Pattinson is ilyen. Lady Gyagya is, Liptai Claudia is. Király L. Norbi is, és Szíj Melinda is. Meg még sokan mások. És azért osztják meg az őket figyelő embereket, mert az elvárt testi/viselkedési/életvezetési normáknak nem felelnek meg. Az ilyen embereket mindenki átszűri a saját értékrendjén, és vagy átengedi az előítéletein, vagy nem. Erre szabály nincs. Itt jön a spuri. A megérzés. Ami csak azé, aki érzi. És minél erősebb egy megérzés, annál erősebben, vagyis indulatosabban reagál egy ilyen megérző arra, ha valaki pont az ellenkezőjét gondolja a megosztó személyről. Akinek volt gyerekszobája, az nem anyázik, nem fröcsköl, de ő is úgy érzi, neki van igaza, és aki mást gondol, az téved. A gyerekszobán kívül felnőttek nem fogják vissza magukat. Ők ordibálnak, fenyegetőznek, mocskolnak. De a lényeg ugyanaz. A spuri. Amit bizonyosságként él meg mindenki, akinek spurija van.

Én négy éve élek abban az álomban, hogy nem egyszerűen híres, hanem világhírű író lehet belőlem, mert a tehetségem megvan hozzá. És annál jobban akarni valamit, mint én az íróságot akarom, nem lehet akarni! DE. Van de is. Mert félek veszettül. A tehetség nem elég. Egy olyan világba akarok beköltözni, aminek a kapuja zárva van, és nagyon nagy árat kérnek azért, hogy kinyissák, és én beléphessek. Nekem is szíjmelindás gondolataim vannak. Minden szavamat kiforgathatják, belekukkolhatnak a bugyimba is, nem mondhatom el mindig, amit gondolok, olyan emberekkel kell bazsalyognom, akiket semmire nem becsülök... Enélkül nem megy, ez biztos. Akarom én ezt? Nem. Akarom nem megvalósítani a legszebb álmomat? Nem... Innen légy okos, Domokos!!!     

Szólj hozzá!