gagyiwood-a kajánfejűek szemével

Értelmes emberek zsebében az összes bicskájuk kinyílik, ha hazai és külföldi cölöp-celebjeink ostobaságait olvasni kénytelenek. És néha kénytelenek, mert mindenhonnan árad az ostobaság, kikerülni lehet, néha bele nem botlani viszont nem lehet. Akkor én mostantól SZÁNDÉKOSAN fogok beléjük botlani, és élvezettel kiadom magamból, amit gondolok a média nagyságos asszonyról és az ő kétdimenziós teremtményeiről. Az álompárok álomtalan életéről. Az adakozó lelkű szárnyatlan gagyiwoodi hírességek szárnyatlanságáról. Meg rólunk, akik nem vagyunk hülyék, bármennyire is szeretné a bulvármédia...

Friss topikok

Linkblog

Rövid leszek. Minek erről a hányásszagú borzalomról sokat szólni? Ma két információ is a szemembe bokszolt a bulvár semmik közül. Még csak szomorú se lettem, és ez szerintem a legrosszabb, ami csak történhet. Hogy már nem jelent semmit a hír. Hogy már elfásultam. Hogy már harcolni se akarok. Minek is kéne? Meg ki ellen is?

A ValóCsaló mögötti csapat úgy óhajtja növelni a műsor nézettségét, hogy a villalakókat megalázza. Annál is jobban, mint eddig. Hánytatja őket. Rájuk nyitnak, míg a WC-ülőkét melengetik éppen. És lesz ennél durvább is, mint külföldön, ahol már ezen is túl vannak. Árammal sokkolták/ják a lakókat. Gusztustalan feladatokat végeztettek/végeztetnek velük, bármit, amitől az otthon a képernyőt bámulóknak kifordul a gyomra. Mert erre van nekünk, nézőknek igényünk.

Ráadásul a villalakók életének eseményei fenn vannak a neten, kis video-bejátszások formájában is, és az első helyezett a kattintások száma alapján az, hogy valamelyik nőstény a zuhany alatt borotválja a nunáját. A dobogó másik két helyezettje is nőstény, és meztelenkedik. A nyertes bejátszásra ráklikkeltem. Mert hogy elmúltam tizennyolc éves. Ha nem múltam volna, akkor is kattinthatnék. Demokrácia van. Ha egy kiskorú pornót akar nézni, hadd nézze! Joga van nekijjjje! Bármit kíván, megkapja. Hadd nőjjön korunkba tel-je-sen belepasszoló felnőtté!

Képzeljétek, a nyertes videócskán egy girhes nő nekünk háttal borotválja az intim testtájait, se melle, se feneke, de meztelen, és sejteti, ott matat a keze, ahol pornófilmekben is szokás matatni. Annyira szexis, amennyire egy félig rágott penészes kifli lenne, ahogy egy esőmosta ablakpárkányon unatkozva várja a feltámadást. És ezt a "se pornó, se élet, se mozi" jelenetet több mint százezren megnézték. Én is. A csatorna nem tudja, hányan nézték ugyanazért, mint én. Hogy elhiggyék, amit nem akartak elhinni. Nekik csak a klikkelések száma számít, a klikkelés oka nem. Mi sem számítunk. Amíg lesznek olyanok, akik árammal csapatják magukat, vagy mások élőben történő megalázását élvezkedve nézik, addig igaza is van a csatornának, hogy BÁRMIT "feltálal" nekünk. Ha megesszük...      

7 komment

Vasárnap délelőtt van, odakint a csípős hideg, idebent jó zene szól, az Earl Grey teám már a pocakomat simogatja odabent. Finom melegben ülök itt, a gép előtt, és a tegnap estén gondolkodom. Megint felvettem a Faktort, hogy az üresjáratokat meg a borzadványosan hosszú reklámblokkokat megússzam. Mást néztem, de a szemem többször az órára csúszott közben. Hogy van-e már annyi idő, hogy elkezdjem nézni a műsort. Tíz felé feladtam a kínlódást, és elindítottam a Faktort. 

 Továbbra is Király L. Norbit tartom a legfaktorosabb jelenségnek. Jelenségnek ő a legkülönb, de énekesként Janicsák Vecát tartom a legkülönbnek. Norbi olyant üvöltött  meg lángolt megint tegnap, akkor show-t produkált, vigyorogtam a fejemen körbeérő vigyorral! Veca meg azzal a csendes, "Most múlik" című számával olyant borzolt a lelkemen, háromszor pörgettem vissza, hogy tovább borzolódhassak! Néztem a műsort, és élveztem, közben önnön változásomat is élveztem, hogy három hete még azt se tudtam, kik a manók a Vastag testvérek, meg mi ez a média cirkusz körülöttük, most meg itt ülök, lélegzetem visszafojtva, és szurkolok a tenyerembe nyomódott körmökkel a srácokért. Jó dolog változni, és még jobb tudni, hogy képesek vagyunk rá!!!

Ma, félórája belenéztem néhány fórum hozzászólásaiba. Nem megerősítésért. Röhögni se akartam rajtuk. Az érdekelt, jól érzem-e, amit érzek már egy ideje. Igen, jól érzem. A kommentelők cseppnyi kisebbsége van agyilag annyira ellátva sütnivalóval, hogy tudja, meg le is írja, SZERINTE ki a legjobb. A markáns többség nem gondolkodik. Minek is az? Hiszen ők TUDJÁK, ki a legjobb. Hiszen nekik MINDIG igazuk van. A világ olyan, amilyennek ők látják. Mindig. Nem a véleményüket mondják el, hanem KINYILATKOZTATNAK. És épp ezért van tele indulattal minden mondatuk. Mert a türelmetlenség dühössé teszi őket. Hogyan is lehetnének türelmesek, elfogadóak olyanokkal, akik nem látják az igazságot. Amiből persze, csak egy van. Az övék. Csakis és kizárólag az övék...

Az emberi faj nem nagyon fejlődik. Semerre se. Mi, emberek, egyenként nézve, tudunk változni. Tudunk elfogadóak lenni. Be tudjuk látni, ha barmok voltunk. Ki tudjuk várni türelemmel azt, amit ki kell. De a fajunk, az már más tészta. Talán túl kevés egyed képes a fejlődésre, ahhoz túl kevés, hogy ez a faj fejlődésének irányát megváltoztassa. Ha én képes vagyok, és ti is, akik az elmúlt hónapokban velem maradtatok, akkor lehetséges a változás. És ti ezért maradtatok velem, mert tudjátok, hogy egyikünk se tudja a tutit, ezért nem idegesítelek titeket azzal, hogy mindig odaírom, vagy odaértem, hogy szerintem mi a lényege valaminek. Ha másként gondoljátok, az is oké. Hiszen nem gondoljuk, a mi igazságunk AZ igazság. Ha nekünk megy, a sokaknak miért nem megy? Miért ilyen barom   a fajunk? Nem örülök neki, nagyon nem örülök neki, hogy ilyen elfuserált állatfaj tagja vagyok kénytelen lenni.

Így már értem, a csatorna miért kezel minket idiótaként. Miért nem tudhatjuk, sőt a képernyő alján miért nem láthatjuk, kire hány szavazat érkezett. Úgy manipulálnak minket, ahogy a marhákat terelik ösztökével. Tudják, hogy türelmetlen, indulatos állatok vagyunk, ha azt adják, amit akarunk, benyeljük, ha nem, akkor dühöngünk. Így is, úgy is megvan a nézettség. Akár szeretünk, akár utálunk valakit, nézzük, hogy szerethessük, vagy utálhassuk. Csak ösztökélni kell minket kicsit, és az egeket veri a Szent Nézettségmutató. Ha nem akarunk testvérpárbajt látni, vagy nagyon is akarjuk látni, hogyan harcol egymással két testvér... legyen párbaj! Hetek óta ott lebegtették a bulvár médiában, mi lenne ha... És íme, itt a párbaj! Amit a nézők akartak. Ha meg nem, ha a csatorna csalta ki ezt az eredményt, akkor sincs semmi gond. Meghatódni így is, úgy is lehet. Én is könnyeztem tegnap a két fiúért. Szagos volt a dolog, ösztökét éreztem az oldalamba fúródni, mégis könnyeztem. De a könnyek közepette se felejtettem el, hogy a "szerintem" a legfontosabb szavunk, ha fejlődni akarunk. Ennek az elfeledtetéséhez szerencsére nem elég az ösztöke...  

 

 

4 komment

Megint itt egy botrány. Alapból is gusztustalan, gerjesztve meg egyenesen undorító. A média jó szokása szerint csontig leeszi bárkinek az életét. Kíváncsi lennék, ha a bulvár egyik hiénája kerülne a paparazzók masinája elé, és rajta csámcsogna a fél ország, nem érezné-e úgy, hogy ez igazságtalan? Költői kérdés volt. Mert naná, hogy úgy érezné.

Damu Roland nem tetszik nekem, ahányszor láttam, az arcából azt olvastam, puhány alak, élveteg, és az erőszak sincs messze tőle. DE(!) ez csak egy szubjektív vélemény volt. Spuri, zsigerből. Meg vagyok győződve, amit egy ember harminc fölött az arcán visel, ráncokat, biggyedést, gödröket, fényt avagy fénytelenséget, azt a jelleme és az életvitele vésték rá. Azok a mindenféle akármik az arcon mi magunk vagyunk, és Roli gyerek arca ronda. Nem szexesen nézve, hanem emberesen. És nekem, csak nekem, más mit gondol, nem tudom.

Ami a nemi erőszakot illeti, engem még nem próbált egy férfi sem akaratom ellenére maga alá gyűrni, de azzal tisztában vagyok, ha egy pasi nagyon akarja, amit akar, az erőfölényével be tud jutni egy olyan bugyiba is, amelynek tulajdonosa inkább magán hagyná azt a fehérneműt. De azzal is tisztában vagyok, az erőszak tényét nehéz bizonyítani, mint ahogy arról is hallottam, hogy a női nem egyes nőstény tagjai ezzel a váddal szoknak bosszút állni a partnerükön vélt vagy valós sérelmeikért.

Innentől a téma szinte kezelhetetlen. Az a két ember tudja csak biztosan, mi is történt a néma falak között, akik egymáson feküdtek. Ha az erőszak nem járt rengeteg sérüléssel, akkor két tanú két vallomása marad. És harmadik tanú hiányában valahogy meg fogják oldani a problémát. Megegyeznek, bíróságra mennek, a hölgy apja levágja az erőszaktevő fityegőjét... ők döntenek. A nyilvánosságnak semmi köze hozzá, ha NEM TELJESEN EGYÉRTELMŰ az eset. Senkit nem lenne szabad vádaskodással bemocskolni.

Damu Rolandból én kinézem, hogy képes erőszakra, igen erőteljesen ellenszenves a képe, DE(!) lehet ártatlan is ebben az esetben. Nem a bulvár média szarja a passzát szelet - bocs, de a vulgáris kifejezés éppen illik a bulváros mocskokra! -, a bíróság dolga az ítélkezés. És a demokrácia nevű valamiben létezik az a fogalom, hogy "az ártatlanság vélelme", akit nem ítéltek el, az az ítélethozatalig ártatlannak kezelendő.

Véleménye bárkinek lehet. Nekem is van. Rolika gázos, nagyon gázos, azt állítja, a lány kezdte verni őt, meg könyvet is akar írni, mert hirtelen rátört az írhatnék... gázos, ha mondom. De ettől még nem biztos, hogy megerőszakolt bárkit is. Lehet, hogya lány támadt rá, ha szemét volt a hölggyel, elszakadhatott bármelyikükben a cérna. Manapság igen vékony cérnánk van a problémák kezelésére. Gyöhönyöhörühű világunk újabb áldása ez, de azt már ne etesse meg velem senki, egy kilencven feletti súlyú férfi nem tud lefogni egy ötvenkilós fiatal lányt! 

Rolika ázott kutyaként néz ránk a képeken, biztos nehéz gyermekkora volt szegénykének, azért lett ilyen nehéz eset! A csatorna, amelyikkel már évek óta forgatja az egyik szappanos operát, meg kitette a szűrét. Nem tudom, melyikben játszik, mindkettő szappanos lábvíz nekem, de régóta szerepelt benne, írták valahol. Stohl maradhat, mert pénzt hozhat, Damunak mennie kell, mert a közfelháborodás előtt a csatorna meghajol... vagyis félti a lábvízének a nézettségét. Még hogy erkölcsök? A csatornák a pénzt istenítik, csakis a pénzt, a bulvár szintúgy. Nekünk meg arról gagyognak/gagyiznak, hogy igazságosság, tisztesség, egyenlő bánásmód, és ezekhez hasonló zöldségek. Még jó, hogy amikor a lakásunk ajtaját magunkra csukjuk, kizárjuk ezt a sok szemét embert, és a gondunkat a saját, LÉTEZŐ(!) erkölcsi értékrendünk alapján oldjuk meg. Mert van nekünk olyanunk. Kinek, milyen, olyan, de van.

A média öntelt szemetjei meg otthon nem hiszem, hogy a saját csemetéjükkel is úgy bánnak, ahogy bárkivel teszik a nyilvánosság előtt. Az ő gyermekük mindig mindenben ártatlan. Okos is. És joguk van a magánélethez. A magánélet szentésége jár nekik. Másoknak már nem jár. És ők nem is mocskok, hogy mások életébe mocskolnak bele. Joguk van hozzá, mert a KÖZT SZOLGÁLJÁK VELE! Csak a közt erről nem szokják megkérdezni. Pedig mi mindent tudnánk mi, "közök" mondani nekik! Mutatni is...    

3 komment

Magánakció, nektek, tőlem...

2010.11.30. 12:01

szerző: gagyiwood

Na, feleim, mint tudjátok, közeleg a karácsony. Nekem anyukám nélkül nem lesz az igazi. Talán haza tudom majd hozni az ünnepre, ha éppen a paranoia nem gyűri maga alá. Pár hete az otthonban azzal fogadott, hogy megölt valakit, és fel fogják akasztani... Mit lehet itt mondani? És mit lehet remélni? A paranoia meg az agylágyulás kiszorítja szegénykémből az embert. A teste, az bírja. Semmi fájdalom, semmi kezelnivaló. Kis kézremegés, a Parkinson-kór állandó jelenléte, ennyi a kézzelfogható betegség az életében. De a kézzel nem fogható rész akkora, nem is látszik néha az anyukám tőle! Milyen könnyű akkor Istenhez fohászkodni, amikor nem a teljes reménytelenség telepszik az életünkre! Ebben a helyzetben nem megy a fohászkodás. Mert nincs remény. Ebből az állapotból nincs gyógyulás. Évekig eltarthat, míg anyu növénnyé nem válik. Miért kell ezt végignézni? És neki miért kell végigcsinálni? Van itt bármiféle értelem? Bármiféle magyarázat? Csönd van...

Bocs, nem is ezt akartam kiadni magamból. Úgy látszik, jobban foglakoztat, mint hittem. Reggeltől estig elfoglalom magam, rohangálok, így olyan, mintha rendben lenne minden. Nincsen, de a rohanás zaja elnyomja a suttogást. Ezért rohanunk mindannyian...

Amiért írok most, a karácsony okán, az egy ajánlat. Tudjátok, regényeket is írok. Az első három kötetből még van pár tucat példányom. Akit érdekelnek, a honlapomon (www.szerelemhajlitas.eoldal.hu) elolvashat belőlük egy-egy teljes fejezetet. A három kötet címe:

1. A szerelemtől meghajlik a tér

2. Belső hajlítás

3. Betty, a nem csúnya lány

Ha közületek, barátaim, lenne olyan, aki dedikált könyvet tenne a fája alá, magának, vagy egy szerettének, akkor írjatok nekem a citamica@citromail.hu címemre emilkét. A könyvek azért vannak, hogy olvassák őket. Amibe nekem a nyomdai költség került, annyiért elvihetitek a maradék köteteket, ami felkerekítve ötszáz forint kötetenként. Ha kíváncsiak vagytok rám, olvassatok, mert a könyvek is én vagyok. Jobban, mint ez a blog. Amit kiírtam magamból, a könyveim lapjaira, az igazán én vagyok. Nem tudok úgy írni, hogy ne magamon szűrjem át a szavakat. Bárkit érdekel, keressen meg személyesen egy emilkében, és ha lenne, amit csak nekem szán, vélemény, akkor azt is írja meg. A kommentek közösek. Bárki olvashatja. Ami ennél szorosabban csak két emberre tartozik, azt súgjátok a fülembe. Csak az enyémbe...

Ja, és aki olvasni fog, remélem, el is meséli, mit adtam neki a gondolataimmal. Egy kis kényeztetés minden íróra rája férik, hm?

6 komment

Soha egyetlen Megaszárt nem néztem meg, és amit a másik csatorna csinált, tehetségkutatót, azt se. Még a nevére se emlékszem. És még csak azt se tudom, miért nem néztem legalább beléjük. Azt tudom, idegesített, hogy rétestészta módjára nyújtják a végtelenségig, de ha felvettem volna, jól belepörgetve az unalmas részekbe, csak a lényeget megnézhettem volna belőlük. Mégse tettem.

Na, most eljött a változás az életemben. A Megasztárt most se nézem. Az X-faktorból csak a két héttel ezelőttit láttam, okosan felvettem, és a felesleges részeken átpörgettem magam. Pofátlanul négy rekámblokk is volt a műsorban, ami simán eléri az elviselhetetlen szintet, ha valaki élőben nézni. Múlt héten Bécsben voltam, elfelejtettem beállítani a masinámat, így lemaradtam a műsorról. Sebaj, mire jó a Youtube, ha nem erre? Amire kíváncsi voltam, azt megtaláltam. És az, amire rákerestem, az a repedt fazék hangú, rajzfilm figura arcú Király L. Norbi volt. 

Hetekig futottam bele a Megás és Faktoros résztvevők nevébe a neten, egyszer se horgadt fel bennem az érdeklődés, hogy utána járjak, kik is ők? Eddig se néztem, ezután se fogom, gondoltam, és teljes közönnyel figyeltem a híreket a két szuperprodukcióról. Amit tudtam/sejtettem az ilyen műsorokról, az elrettentett tőlük. A reklámról szól az egész. Mármint a csatornáknak. A versenyzők meg beleélik magukat, reménykednek, aztán sorra esnek ki, és próbálhatnak visszaállni a régi életükbe. Ha meg a hírnév röpke fuvallatán szeretnének felrepülni az IGAZI  hírnév csúcsára, általában csalódniuk kell. Tönkrement életek maradnak az ilyen csilli-villi tehetségkutatók után, és amíg folynak, addig meg szerintem, rengeteg a hazugság bennük.

Ez a magánvéleményem, de én úgy gondolom, meg vannak ezek a műsorok tervezve az első pillanatuktól az utolsóig. Az is, kiket engednek színpadra. És nem csak a tehetségük okán, hanem a "piacképességük" okán is. Hogy eladhatók-e a műsor készítői szerint, vagy sem? Kövér nem jöhet, esetleg egy, hogy mutassuk, mennyire nem érdekel minket a külsőség. Túl öreg se jöhet, mert a fiatalság mániákus megőrzésének korában kit is érdekel egy negyven feletti őskövület? És akik végül is kiválasztatnak, a szerencsés kevesek, azokkal kőkemény szerződéseket íratnak alá. Hogy mi van egy ilyen szerződésben, nem tudom, naná, hogy kikotyogni nem lehet. Ebben a kérdésben nincs demokrácia, ebben a kérdésben a kedves állampolgároknak nincs joga megtudni az igazságot. Jobb, ha nem tudja, hogyan manipulálják.

Ilyeneket gondoltam, míg ez a Norbi gyerek be nem rekedtkedte magát a lelkembe. Ma is úgy gondolom, átvernek minket, de mától minden Faktort fel fogok venni, hogy ezt a kajlafülű manót megnézhessem. És izgulni is fogok érte. Hogy eljutok-e odáig, hogy telefonálok és sms-ezek érte, nem tudom. Még nem tettem ilyent, de már semmiben nem vagyok biztos.

A srácnak nincs is hangja, jószerivel üvölteni tud csak a mikrofonba, a hangja egyáltalán nem "iskolázott", az arca annyira NEM színpadra való a csálé fogaival és a vitorlázó füleivel... és mégis, az összes versenyző közül csak benne éreztem, hogy hat rám. A többiek tudnak énekelni, és színpadképesebbek is, de az a VALAMI nincs meg bennük. Mármint szerintem. Ez van. Észérvekkel nem tudom megindokolni, mit imádok Norbiban, mégis megfogott. Talán azzal, hogy nem akart megfogni. Mit tudom én? Kell egyáltalán az ösztönös vonzalmat magyarázni? Nem hinném. 

Gondoltam valamit, valamiről, határozott véleményem volt a tehetségkutatókról, és bár ez a vélemény ma is ugyanaz, mint volt a két héttel ezelőtti életemben, ez nem akadályoz meg, hogy az én manómért szurkoljak. Legalább ötször jártam a Youtube-on, és néztem meg az eddig fellépéseit. És vigyorgok mindig, amikor hallgatom. Jó dolog rajongani valakiért. Szurkolni neki, hinni, hogy NEKI sikerülni fog. Ha már nekünk nem sikerült akármilyen álmainkat valósággá álmodni, tegye meg más. Ha neki sikerül, bárkinek sikerülhet. Nekünk is. Majd a következő életünkben...

10 komment

Stohl András nekem olyan, mint aki nem is létezik. Nem pejoratív értelemben gondolom, hanem úgy, hogy egyetlen műsorban se láttam soha. Színházban sem. Az arcát ismerem, meg a bulvár cirkuszokat körülötte, de hogy szimpatikus lett volna, ha látom valamiben, azt nem tudom. Nem is fogom megtudni, mert a ValóVulgárt még annyira se fogom nézni, mint amiket eddig vezetett. De...

Egy "de" mindig van, legalább egy. Amit részegen és bedrogozva művelt, azt elítélem. Elvárom, hogy ugyanúgy ítélkezzenek felette, mintha egy a média számára ismeretlen ember tette volna. Elvárom, akkor is, ha tudom, a demokrácia egy eléggé szar rendszer. Lyukas, mint egy túlérett ementáli sajt. Azt is tudom, papírforma szerint hiába van egyenlőség az emberek között, a vagyoni egyenlőtlenség az összes többi egyenlőséget is összemocskolja. Pénzzel meg lehet venni a legjobb ügyvédet, a legjobb adószakértőt, sőt le is lehet fizetni vele azt, aki hagyja. Így meg nincs egyenlőség. Ez van.

De ettől még szeretném hinni, az igazságosság létezik. Nem mindig, nem mindenhol, de azért még létezik. Néha szok' győzni az igazság. Ritkásan, egyre ritkásabban, de azért néha megtörténik. Ha a Stohl-ügyben ítélet születik végre, meglátjuk, jelent-e előnyt a vádlottnak, hogy a nyakán híííres fej ül. Komoly esély van rá. Akárhogy is történik majd, az kevésbé foglalkoztat majd, mint az, ami most folyik.

Az érhető, hogy az emberek két pártra szakadtak. Vannak, akik utálják a pasit, vannak, akik védik, így megy ez. Ez is olyan kétféle mércével való méregetéses eset. A színész megosztó típus, megosztja azokat, akik ismerik, és őt az egész ország ismeri. Nekem az a  bizonyos zsigerből jövő spurim azt súgja, nagyképű seggfej is tud lenni a művész úr, ahogy a megbánót is ügyesen tudja eljátszani. Ez nem tény, mivel nem követem a dolgait, ezért csak megérzés. Nem is foglalkozom vele. Amit olvasok róla a bulvár címeiben, az is több információ annál, mint amit tudni akarok róla.

De van egy utolsó "de" a tarsolyomban, és ez idegesít. Megbízták a ValóCsaló vezetésével, mert állítólag a csatorna egy felmérése szerint a megkérdezettek nagyobb része szívesen látta volna az urat újra a képernyőn. Közben meg féléve a közösségi portálok Stohl-ellenes bejegyzésektől hangosak. A csatorna ezt is tudja. Tuti, hogy agyaltak, mielőtt döntöttek. Ráadásul a színész rövid időn belül börtönbe is kerülhet. Egy műsor vezetését félúton átadni valaki másnak? Hm... Lássuk, mit mond/súg/sejtet ez az érthetetlen, vagy nagyon is érthető döntés. 

Az RTL Klub vezetése igen okos, és GARANTÁLT reklámot talált a ValóBunkó népszerűsítésére. Labdáznak ezzel az emberrel. "Utáljuk ezt a barmot!"... durr, "olyan sármos és tehetséges!"... durr, "milyen rendes a csatorna, hogy esélyt ad szegénynek!"... durr, "mi lesz, ha lecsukják közben?"... durr. És pattog ide-oda a Stohl-labda, a ValóSzaró meg egyre többek fejébe beköltözik, ahogy a villa is megtelik a végletekig elkeseredett emberekkel, mert magával és a világgal harmóniában élő ember nem akar milliók előtt segget törölni, és... lőn csoda! Nézik, egyre többen nézik ezt a semmit, mert a Stohl-labda belepattogtatta a fejükbe a műsor létét, és a pattogás addig csattogott a fejekben, míg a kíváncsiság a képernyő elé ültetett jóóó sok nézőt. Reklám a fogás, hm?   

6 komment · 1 trackback

Pár napra elutazom, Bécsben, a könyvvásáron próbálom a legújabb könyvemet eladni egy érdeklődő angol vagy amerikai kiadónak. Németül már megjelent, de a kiadóm nem viszi túlzásba az én karrierem szekerének előrefelé tologatását. Magyarán tojik rám. Magára nem tojik. Ki gondolta volna, mi?

Két hírt tennék egymás mellé: az egyik, hogy visszagyüvik a ValóVilág akárhányadik akármije. Mi is ez, sorozat? Vagy ugyanaz a mocsok, megújulva azzal, hogy igazi cölöp-celebek fognak ránk bámulni/fingani/pofákat vágni, és egymással fognak veszekedni/kefélni/ündibündin társalogni? Alig várja az elhülyített magyar átlagember, hogy mások szájába bámulhasson. Mi is a magyar? Az, aki böfögve vedeli a sört, zsidózik közben, meg cigányozik is, és töltött káposztát zabál a töltött káposztához. Mert ha a kereskedelmi tévék egy VallóVinnyorgó formájú kupac kakit dobnak az arcunkba, akkor ezt gondolják rólunk. Hogy nincs eszünk. Ízlésünk sincs. Tartásunk meg főleg nincs. Eszünk, alszunk, szarunk. Ennyik vagyunk mink, a bumfordi barmok.

És ha itt a másik információ, hogy Vágó Istvánnal szerződést bontott az egyik ilyen, velünk oly nagyon törődő kereskedelmi csatorna, akkor duplán él a gyanú bennem, hogy állatoknak néznek minket. Vetélkedő, amit egy értelmes, jó dumájú, beszélgetni is tudó férfi vezetett, az nem kell. Akkor a férfi sem kell. Nem hoz hasznot. VelőVirág viszont kell. Igazi hiányt pótol a villa-lakók sok-sok okossága, embersége, humora és akármije.

Én magam nem is értem, hogyan tudtam eddig levegőt is venni Bunkó-Benkő, a lantpengető csodalény löttyedt fenekének látványa nélkül! Ő maga a BULVÁR. Két lábon jár, beszélni is tud, mégse több a képernyőn, mint eleven emlékeztető: ilyenek NE legyünk! Talán erre jó a Való(tlan)Világ(átverés). Ilyennek lenni, vagy nem ilyennek lenni, ez itt a kérdés! És jó kérdés. Az csak a gond, hogy akinek a szíve nem csak arra való, hogy pumpálja a vért, hanem érezni is szok' vele, az ValóVelő nélkül is tudja, nem ez a létezésének lényege. Akik meg becumiznak ilyen gusztustalan magamutagatós, hazudozós műsortalan műsorokat, azok soha nem kérdezik meg maguktól: miért hagyom én magam törpévé töpöríteni?

Végső summázat: ValóVulgár nem kell a nézőknek, mert aki tudja, hogy nulla a műsor, az tudja, aki meg nem tudja, most se fog rájönni.  A csatornának kell csak a ValóCsaló. Hogy legyen miből milliókat kifizetni a vezetőinek minden hónap harmadikán. Mi meg vagy felháborodunk rajta, vagy kiröhögjük. Én az utóbbira voksolok...     

10 komment

Na, feleim, napok óta érlelődik bennem, amit most rátok öntök. Ami elindított, az Hesztia volt, aki Angelina Jolie-hoz írt kommenteket, aztán Deothora is beszállt, és őket egymás mellet látva/olvasva, kicsit eltávolodtam magamtól, és ez lett belőle...

Nincs objektivitás, nincs pártatlanság, csak akkor lehet megközelíteni (elérni nem!) ezt a nyugalmi állapotot, a "nem húzom fel magam" csendes derűjét, ha az adott téma EGYÁLTALÁN NEM ÉRDEKEL ENGEM. És ha ez a rádöbbenés még nem lenne elég, hogy leessen az állam tőle, itt a másik ráeszmélés, hogy akármiről is van szó, ösztönösen, zsigerből, oda se figyelve beviszem ezt a tényt az értékrendem szobájába, és attól függően, hogy a láthatatlan értékrendem négy fala közt ücsörögve a falak mit sugdosnak a fülembe, FELTESZEM A NEKEM TETSZŐ, VAGY NEM TETSZŐ DOLGOK KÖZÉ. Ennyi. Mert ahová ez a tény kerül, a "tetszik" polcra vagy a "nem tetszik" polcra, ettől függ, hogy később, ha olvasok erről a témáról, honnan fogom nézni. És ahonnan nézem, az markánsan meghatározza a véleményemet.

Na, tudom, hogy kicsit sok lettem, de nem tudom másképp elmondani. Angelina Jolie-t nem akartam megint elővenni, de "rajta" tudom legkönnyebben demonstrálni, mi is a bajom magammal. Veszek néhány tényt, aztán megmutatom, hogyan lehet olvasni őket két teljesen különböző oldalról. 

Tény: A. J. rengeteget adakozik... Nagylelkű dolog tőle, magára is költhetné, segít vele másokon/Ja, adakozik, de mennyiből ad? Mert a sokból keveset adni az nem kunszt. Leírhatja az adójából. 

Tény: A. J. nagyon szexis, az arca gyönyörű, nem lehet nem észrevenni, és nem lehet elfelejteni, ha egyszer látta valaki... Tényleg álomszép, és nem villant cicit, mindig elegáns, tartása van, a hétköznapi életben meg egyszerűen öltözködik, biztos nem hiú/Az arca szép, a teste csupa csontos kiszögellés, nem vetkőzik, ja, mert aszott, én se mutogatnám a helyében, régebben meg orgiákra járt, kábítózótt, a teste csupa tetkó, álszent csaj, megjátsza az úrinőt...

Tény: A. J. egy párt alkot B. P.-vel... Igazi álompár, a média mocskolja őket, ők mégis boldogok, elég rájuk nézni, ahogy simogatják egymást, meg csókolóznak/És hogy jöttek össze? A. elvette a pasit a feleségétől. Kurva a csaj. Ahány édelgős kép van róluk, annyi veszekedős hír is van, alakoskodnak ezerrel, mert ügyeletes álompárként sokkal többet kereshetnek, mint külön-külön...

Tény: A. J. hat gyermeket nevel, közülük hármat örökbe fogadott... Igazán példaértékű, amit tesznek, hat gyerek óriási felelősség, mégis vállalják, az örökbefogadás meg nagylelkű dolog, segíteni árva gyerekeken, hogy családban nőjjenek fel, ez a szülőktől sok áldozatot követel/Ja, van hat gyerekeük, de személyzet vigyáz rájuk, a szüleik sokat dolgoznak, a srácoknak is utazniuk kell velük, hol az állandóság az életükben? Mindkét híresség a karriert helyezi előtérbe, nem a gyerekeiket. Fotózkodni a kicsikkel, vagy velük lenni állandóan, nevelni, értékrendet adni nekik, az nem ugyanaz...

Abbahagyom, értitek, mire gondolok, ugye? Az a helyzet, én a nőt ki nem állhatom. Olyan hamisságot érzek benne, és olyan veszélyesnek látom, ahogy Szűz Máriát játszik, hogy azonnal és ösztönösen a "nem tetszik" polcomra pakoltam fel, még régen, amikor a Tomb Raider filmekben női szuperhősként mentegette a világot a gonosztól. Ez van. Nincs bizonyítékom arra, hogy álszent, hogy szerintem nem egészen normális, az arca ezt meséli nekem, de simán egy nagy adag féltékenység is lehet abban, hogy ilyennek látom. És nem hallok róla olyant, ami megváltoztatta volna a véleményemet. Mert onnan olvasom a tényeket róla, hogy ne tetszen. Nem tudatosan teszem. Döntök, zsigerből. És látni mindent legalább két oldalról lehet. Minimum.

Ösztönösen döntök, és hiszem, hogy látom a lényeget, de a lényeget átszűröm a magam emberségén, az elveimen, így nem tudatosan döntök. Van egy első "spurim" valamiről, ami mint valami láthatatlan drót, odarángat, ahonnan látni akarok. Mert persze olyannak akarom látni a dolgot, amilyennek... látni akarom. Önigazolásból. Kényelemből. Megerősítésből. És ez már rég nem A. J.-ről szól, hanem rólunk. Biztos róla is, mert ő is ember, és ő is ítélkezik. És ahogy ítélkezik/ítélkezem/ítélkeztek, az lényünk leglényegéből fakad. Egy életnyi tapasztalásból, érzésből, csalódásból "felépítjük" magunkat, aztán leszünk olyanok, amilyenek. Elfogultak. Nem baj, azért próbálkozhatunk az objektivitással. Törekedni valamire, az is előre visz, ha el is bukunk közben. Nem fogok másképp nézni a híres hölgyre, de köszönöm nektek, hogy megint magamba nézhettem. És próbálkozni fogok, hogy elfogulatlan legyek. És sikerülni is fog néha, olyasmikben, amik nem érintenek  közelről. Hogy A. J. miért érint közelről? Hogy miért ugrok, ha előjön a neve? Hm, ez is megér egy misét, de most megyek ebédelni, a gyomrom az agytornától gyorsabban ürült ki, mint vártam...    

7 komment

Csernus kontra mi...

2010.11.08. 09:59

szerző: gagyiwood

Nahát, tegnap, az új könyve megjelenése előtt ÚJABB információ "szivárgott" ki a könyvből. Már tudjuk, hogy Csernus feleségét Hagyó, a magát börtönben hagyó úr szerette el! Ezt eddig nem tudta senki(?), ugyebár. Épp most, VÉLETLENÜL kiderült, hogy egy olyan politikus is érintett az ügyben, akinek a neve hallatán szintén sokan felkapják a fejüket. 

Csernus meg az őszinte kirárulkozása meg a megcsalás pikantériája meg egy korrupcióval vádolt politikus... íme a KÖNYV, amelyet szét kéne kapkodnunk! Ha van igazság, az író és a kiadó akkorárt esik hanyatt, hogy beleremeg a bolygó!

Egyik kommentelőm írta, hogy ha nem olvastam semmit a szerzőtől, ne ítélkezzem. A módszerével nem értek egyet, mármint Csernus üvöltözős módszerével, A Férfi című opuszát kissé lazán forgatva a lapokat, de végigolvastam, és véleményem meg lehet bármiről. Ahogy nektek, a kommentelőimnek is. Ettől élvezet a blogírás. Remélem, az olvasása is.

És akárki akármit is mond, ha valaki belehazudik az arcomba, manipulál gátlástalan módon, arra én hadd mondhassam, menjen a fenébe! Egy könyvből ki lehet szivárogtatni bármit, mert lopni lehet ma már bármit. De a szivárogtató egyben ránk öntené a lopott tényeket, mert érdekei ezt kívánják. Hogy nagyot durranjon az elcsent sztori. Ha adagolva vannak az infók, és pont a kiadással párhuzamosan jönnek az újabb és újabb "meglepetések", akkor az csak a szerző és a kiadója érdekeit szolgálhatják. Ingyen reklámnak hívják a jelenséget, még kifogásom se lenne ellene, ha elmondták volna, hogy egy kis előzetest adnak a könyvből... Az tisztességes lett volna. Ez meg nem az. Csernus is meg akar élni, eddig oké. Én is meg akarok. De mások SZÁNDÉKOS becsapásához nem adom a nevem. Ha meg egy pszicháter lennék, akinek a hitelessége legalább annyira fontos a betegei szemében, mint a szakmai hozzáértése, duplán vigyáznék a tisztességemre. Ami már nem makulátlan, azt tisztára mosni már nem lehet. Folttalan lehet, mert a foltokat ki lehet dörzsölni, de tiszta már soha nem lesz...

A honlapomat se feledjétek ám, ott is megtaláltok. Mindig. www.szerelemhajlitas.eoldal.hu

9 komment

Bocs, hogy durvának, mondhatni vulgárisnak tűnök. Nem én gondolom így. Sokan mások gondolják így. Sok férfi és sok médiabarom, aki egy nőről, egy híres nőről csak azt látja meg, és azt írja meg, ha a nemisége van a középpontban. Átlátszó mellbimbó, bugyivillantás, elhagyták, plasztikáztatott, terhes, eljegyezték, és kezdhetjük elölről.

Ami kiborított, azt hiszem, tegnap olvastam. Csak időm nem volt kifejteni, most is fáradt vagyok, lehet, hogy csak belekapok a témába. Majd ti tovább gombolyítjátok, vagytok olyan ügyesek!!!

Na, Hugh Jackman feleségéről szólt a fáma. Hogy tizenhárom évvel idősebb a férfinél, ami ötvenöt évet jelent, vagyis szexuális szempontból akár halott is lehetne a barmok szerint! És nem elég, hogy elaggott a hölgy, még nem is egy karbantartott kövület. Se aerobik, se hetvencentis sarkú tűzpiros topán, se fenékrisza. A melle is a sajátja. Az arca meg életének tükre, fájdalmak, örömök lenyomata, nem valami barbie babás mosolygó maszk. És ez a SZUPERCSŐDÖR  hogyan élhet egy ilyen nővel? NINCS NEKI SEMMI ÍZLÉSE??? 

Majd' szétrobbantam! Egy igazi pár éli az igazi életét, az egyik híres, de nem érdekli, ahogy a párját sem érdekli. Nem fekszenek le a gagyiföldi elvárásoknak. Egyszerűen élik a napjaikat, és megtartják magukat maguknak. Ha egy férfi három szemmel néz egy nőre, és a lényeget látja benne, az nem lenne normális? Ki itt a hülye? A kor, amiben élünk, vagy mi, akik nem hagyjuk, hogy mások erőltessék ránk az értékrendjüket? Ami ráadásul nem is értékrend. Egy nőt a nemiszervéért "tartani", az nem értékrend.

Fuligula, most olvastam a kommentedet, hogy Csernus kétféle mércével ítéli meg a nőket. Ja, nekem is itt egy saját kettős mérce. Gyerekkorom óta túlsúlyos vagyok. Nőként ez dupla borzalom. Mintha nem is élnék sok férfi szemében. Pedig nem kértem, hogy feküdjenek le velem. De EMBERKÉNT azért kérhetnék igazi figyelmet, nem? Itt a kettős mércém: sokat bántottak, tele maradtam fájdalommal, úgy ugrottam a Jackmanes cikkre, mint agyonkoplaltatott kutya a pöndörödő parizerhéjra!

Vagytok így ti is, ugye? Hogy valamilyen szenvedésetek vörös köddel ereszkedik rátok, ha olyanok mondanak véleményt az általatok már megélt szörnyűségről, hogy őket meg se legyintette a fájdalom széle sem? Könnyű taccsvonalról üvölteni a focistáknak, mit is kéne csinálniuk azzal a labdával!

Gagyiwood szerint, ha híííres egy férfi, KÖTELESSÉGE fiatal, szexis és persze dekoratívan domborítani tudó oldalbordával körbevillogni a világot. Persze, a csaj nem lehet üres belül. Az ciki. Belső értékei is legyenek. Ha nincs neki, akkor hazudjunk a cickóihoz értelmet is. Ugyan ki derítené ki, hogy a hölgy csak dekoráció? Hiszen egy dekorációnak az a dolga, hogy dekoráljon. Némán állnak ezek a hölgyek  a híííres párjuk oldalán, és hallgatnak. Mint próbababák a kirakatüveg mögött. És mosolyognak a szilikonos ajkukkal zsibbadásig.

Szexis, de üres lehet egy vörös szőnyegen ácsorgó nő, ezt elviseli a Hülyék Világa. Nem örül neki, de elviseli, mert a nő legalább látványos. Ha már nem képes nő lenni, legalább nősténykét remekül beválik. De ha igazi nő, anya és társ és barát a férje számára egy feleség,  DE nem szexis, az már elfogadhatatlan? Ki a fene akar olyan világban élni, ahol csak nőstény lehetek, nő nem, ha nem vagyok bombázó???

Fiúk, segítsetek már! Ha ti sem így láttok minket, nőket, ha nem nőstények vagyunk a szemetekben, akik csak üzekedésre jók, akkor írjátok meg, adjatok reményt, hogy nem is olyan szar a világ, amilyennek most érzem!!! 

6 komment

Tudjátok, hogy regényeket is írok. Mostantól minden bejegyzés végére odavetem a honlapom címét, hogy átkattinthasson, aki szösszeneteknél többet is olvasna tőlem. Valamelyik új barátom a kommentjében felvetette, hogy szeretne többet tudni a hajlításról. Amikor olvastam a sorait, akkor döbentem rá, hogy eddig még nem is írtam a  másik életemről. Vagyis a regényírásról. Meg arról, hogy a hajlítás gondolata miként kergetett bele az írás kitárt karjaiba négy évvel ezelőtt. Ezek a gondolatok nem Gagyiwood visszásságairól szólnak, hanem magamról. És rólatok. Mindannyiunkról, akik nem vagyunk hírességek, még csak gazdagok se vagyunk, és ami igazán érdekessé teszi az életet, tökéletesek sem vagyunk.

A hajlítás... Hm, olyan rég írtam róla, össze kell kapnom magam, hogy a lényeget át tudjam adni nektek. Úgy gondolom, hogy két ember között a legnagyobb távolság éppen egy ölelésnyi. Nem több. De nem is kevesebb. Olyan közel vagyunk egymáshoz, és mégis olyan irdatlan távolságon kellene átívelnünk, hogy elérjük egymást! Micsoda ellentmondás, mondhatjátok. Akkor most közelség vagy távolság? Mindkettő. Attól függ, ki mekkorának látja a másik embertől elválasztó teret maga előtt. Akkorának látjuk köztünk a távot, amennyi az előítélet bennünk. Aki fröcsögve szidja a melegeket, soha nem érhet el  mondjuk egy csodálatos nőhöz, aki mellesleg leszbikus, és akinek a belső szépségéhez semmi köze nincs annak, hogy milyen a szexuális beállítottsága. Önmagában szép, csak észre kell venni.  

Jártatok már úgy, hogy sokáig semmilyen igazi kapocs nem volt egy munkatársatokkal, egy volt osztálytársatokkal, akár egy szomszédotokkal... simán elmentetek egymás mellett, lazán odabiccentve egy hellót? Aztán történt valami, valami véletlen esemény (ami talán nem is volt véletlen), és hirtelen más szemmel kezdtetek nézni a másikra, előítélet nélkül, közöny nélkül, igazi figyelemmel, és azt éreztétek, hogy jó vele lenni. Hogy bárcsak ne kéne abbahagyni az utcán ácsorogva a beszélgetést, mert már várnak titeket otthon? Hogy teljesen félreismertétek a másikat, és a szíveteket melengetni kezdi a tudat, hogy az ő szemében is ott van ez a rácsodálkozás. A rátok csodálkozás, hogy: "jé, hogy ez milyen jó fej!"

Velem már többször megtörtént. Mindig elámulok rajta, és egy ideig próbálom magamban sulykolni, hogy mindenkit, azaz MINDENKIT így kéne néznem. Tiszta szemmel, kíváncsisággal vegyes érdeklődéssel, a meglepetés örömével. Na, ezért írok a könyveimben a hajlításról. Mert ha ösztönös szimpátiával odahajolok egy emberhez, mit sem törődve, hogy szebb, gazdagabb, sikeresebb, vagy épp ellenkezőleg, lepukkantabb, szomorúbb, reménytelenebb nálam, na ilyenkor történnek a csodák. Hogy meglátjuk egymást, ahogy vagyunk. A külső rétegek nélkül. A rétegek nélkül, amelyekbe mi burkoltuk magunkat, hogy védekezzünk. Hogy mi ellen? Az mindegy. Mindenki más ellen védekezik. Ösztönösen védjük magunkat. Mert már sokszor megbántottak minket. Úgy gondoljuk, nincs bizalom.  Lehajtott fejjel masirozunk végig az életünkön, néha félve felpillantunk, aztán tekintetünket megint elrejtjük egymás elől... mert így biztonságos. Közben elpazaroljuk az észrevétlen pillanatokat, amelyekből összeáll egy élet.

Észrevettétek, hogy a társkereső hirdetésekben csak külső jellemzőiket sorolják a társra vágyók? Magasság, súly, szem és hajszín, iskolázottság, ilyesmik. Szerintetek, ezek az adatok leírnak titeket? Nem hinném. És ahhoz mit szóltok, hogy ma egy kapcsolat "megszerzése" érdekében a nők is és a férfiak is csak a külsejük megváltoztatásával akarják értékesebbé tenni magukat a Nagy Embervásáron? Bicepsz, kockahas, szilikonmell, festett szőke haj... ennyi kéne egy értékes kapcsolathoz? Tőlem nézve ezek a testi adottságok egy alkalmi kufircoláshoz kellhetnek maximum, a kapcsolathoz több kell. Viccesen azt szoktam mondani, jó, jó a hersegős, ruhaszaggatós szex, de mit kezdjek a pasival a nap többi huszonhárom és fél órájában?

A hajlítás az, ami egymás mellet tart két embert. A hajlításhoz meg az kell, hogy ne csak nézzük egymást, hanem lássuk is. Hogy három szemmel nézzünk, a felszín mögé figyelve, esélyt adva a másiknak azzal, hogy hozzá hajolunk. És ha a másik is felénk hajol, talán középen összeérhetünk. Ezt jelenti az ölelésnyi távolság, mármint szerintem. Gagyiwood celebjeinek maszkja mögött is emberek rejtőznek. Ki tudja, milyen emberek, de azért azok. Közel kerülni bárkihez lehet, ha ő is akarja. Akár miniszterelnök valaki, akár dollármilliomos sztársportoló, ha otthon leveti a maszkját, emberi arc bukkan elő, ez biztos.

Az igaz, hogy aki messzebbre lökte magát a pénzével, a kapcsolataival a valódi emberek közösségétől, annak nagyobbat kell hajolnia. Áthidalni egy csomó testőrön, luxusautón, tengerpari csodapalotákon, az komoly munka lehet! Ha valaki bezárkózik önnön különlegességének tornyába, maga tehet róla, hogy ropogni fog a gerince, miközben nyögve egy másik ember felé nyújtózik, de ettől még bárkit elérhet ő is, ha akarja. Nincs távolság köztünk. Ha előítélet nélkül nézünk egymásra, és türelemmel várunk, lesz, aki hozzánk hajol, és megtart minket erőőősen. Támaszkodni jó. Ha ketten csináljuk, akkor.

A honlapomon egész fejezetek vannak a Hajlítás sorozatom mindegyik kötetéből. Ha akartok, gondoljuk tovább ott a témát. A címe: www.szerelemhajlitas.eoldal.hu

     

13 komment

Tegnap óta a bulvár ontja a hírt a mi szegény fejünkre, hogy bizony a naaagy Csernus doktort elhagyta a felesége! És mindegyik felvezetés középpontjában ott a konklúzió. Hogy a naaagy pszichiáter lám a saját életét sem tudja meggyógyítani, hiába tanítja ezt másoknak. Hogy visszakapta a sorstól, amit megérdemelt. Hogy ha másokkal olyan keményen tudott üvöltözni, hogy gyávák a saját gondjaikkal szembe nézni, most üvöltözhet magával is. Végre igazság tétetett...

Hát, én is már szinte az édes káröröm zamatát kezdtem felfedezni a nyelvem hegyén, hogy jól megkapta ez a nagyképű férfiállat, aztán az egyik cikkszerű akármiben szemembe ötlött, hogy tíz nap múlva jelenik meg a jó doktor új könyve. MINŐ VÉLETLEN!!! És ebben a könyvben le fogja magát leplezni. Őszintén szembenéz magával is, ahogy másokat is erre akart a durva szavaival rávenni. Elmondja a tutit a házasságáról, lerántja a leplet a titkairól, de ERRE AZ OLVASÓKNAK MÉG TÍZ NAPIG VÁRNIUK KELL. Ja, már értem. Reklámfogás. Így már kerek a történet. A jó doktor bácsi eddig másokról írt okosakat. A Nőről, a Férfiról, a Szeretetről, meg ilyen nemes nagy gondolatok tömkelegéről. De a gazdasági válság a felkapott írókat is elérte, egyre nehezebb eladni a híres honi szerzők könyveit is, kell az újítás. Az önmarcangolás, az "én is hibáztam" melldöngetése, a "nézzünk be a híres ember bugyijába" kukkolási vágya új irány Csernus Imre írói pályáján.

Amikor a hóhért akasztják, azt a jónép szokja' élvezni. Jobban, mint amikor egy szegény áldozat himbálózik a kötél végén. Egy sima áldozat "halála" megszokott. Naponta láthatunk ilyen bukásokat. A bank által kilakoltatott család, iszapba temetett otthonok, egy hajléktalan derékig a kukában... szemünk hozzászokott az ilyen látványokhoz. De ha egy híres ember ismeri el, hogy gond támadt az életében, az jó. Kevésbé irigyeljük a kiváltságosokat, ha néha-néha a tökéletesre hazudott életüknek egy-egy kellemetlen darabkáját is "megcsodálhatjuk". Igazságosabbnak érezzük tőle a sárgolyó forgását.

Ennél már csak az érdekesebb, ha utólag kiderül, hogy a cölöpünk igazi gagyiföldi lény, és ugyanolyan pofátlansággal hazudja ránk vélt és valós gondjait, ahogy élete csodálatos sikertörténetét is ránk hazudta évekig. Hogy a mellcsapdosás lehet, hogy igazi tragédiát takar, de ebből is azonnal pénzt lehet fialtatni, és ezt gondolkodás nélkül meg is teszi az, akit szíve mélyéig átitatott a hazugság. Boldogulni csak hazugsággal, szépen, ahogy a csillag jár az égen...

Csernus Imre nekem közömbös. Párszor láttam vele egy-egy beszélgetést, mivel taszított a stílusa, nem követtem a pályáját. Ami a cikkcímekből rám ragadt, annyit tudok csak. Mivel nagyon érzékeny ember vagyok, a terápiáját - magamból kiindulva - veszélyesnek gondolom. Engem kegyetlen szavakkal képletesen meg is ölhetne. Felelősség terheli azt, aki mindenkit ugyanazzal a technikával kezel. Tanár vagyok, egy jó tanár is olyan, mint egy pszichológus. A lélek gyógyítója is. Sok tapasztalatot összegyűjtöttem, és úgy látom, ösztönzéssel többet lehet elérni, mint ha gyepáljuk a gyereket. A felnőttek meg nagyra nőtt gyerekek, nem többek. És akár üvöltök egy gyerekkel, akár fényezem a sérült lelkét, ha a gyerek

SAJÁT MAGA

nem akarja, hogy változzon, rojtosra téphetem a szám, semmit el nem érek. De én nem végeztem pszichológia szakon, klinikai pszichiáter se lett belőlem, csak sima mezei emberke vagyok. Egy nagyra nőtt gyerek, aki nem szereti, ha kiabálnak vele. És azt sem szeretem, ha hülyének néznek. Ha kedvelném Cserus Imrét,

AKKOR SE

venném meg az új könyvét. Mert hülyének nézett, mert az élete tragédiáját, mint valami nulla százalékos fogyasztó energia italt akarja rám sózni. Mert a kárörömömre épít, meg a  sajnálatomra, amiket mesterségesen akar feléleszteni bennem. Én pedig szeretek magamtól érezni. Ha már emberi lényként inkarnálódtam a sárgolyónkra...   

21 komment

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én sokat vigyorgok korunk eszetlenségén. Ma reggel, megint vigyoroghattam egy nagyot. Ha igaz, ha nem a hír, ami mögötte van, megér egy misét. Állítólag (!) egy svájci, hetven felett járő nő halála előtt még egy nagyot akar szeretkezni egy huszonéves bikával. Az aktusért egy négymillió eurót érő házzal fizetne...

Képzeljétek el, ha az ÖSSZES olyan hír, hogy egy öregecske férfi jóóóval fiatalabb nővel vigasztalja aszódó testét, töppedő pöcökjét és a halni vágyás ellen próbál harcolni az ágyban...  ha ezek mind nyilvánosságra kerülnének, nem is lenne más hír a neten! Bezzeg, ha egy idős nő vetemedik (!) ugyanerre, híre kél, és szent borzadállyal, felálló karszőrzettel vág meglepett arcot a világ! Szent Álszentség, élj sokáig!!! És maradj olyan ostoba, amilyen mindig is voltál.

Akkor most, egyenlő a két nem, vagy ez is hazugság? Férfi lehet részeg, nőtől ez undorító? Férfi félreléphet, megbocsáttatik neki, mert hajtja szegényt a vére, ha nő teszi, az kurva, és az is marad? Férfi a gyerekneveléshez elég, ha a hímvesszőjét "kölcsönadja" a nemzéskor, oszt' a fizetése egy részét pelenkákba fekteti, és ettől már apa, nő viszont nem akarhat karriert a gyereke mellé, mert akkor nem is anya? Férfi elhanyagolhatja a külsejét, ha egy fokkal szebb marad az ördögnél, nő nem lehet nem szexi, mert férjura nem gerjed rá, ha nem flangál otthon fekete tangában, a szilikon cicijeit ringatva aptyuk orra előtt? Agglegény férfi okos, mert megúszta a házasság börtönét, egyedülálló nő, alias vénlány meg szerencsétlen, mert egy férfinak sem kell? Jóóó kis lista, és folytatható lenne a végtelenségig. És szerintem, vicces is. Mármint, amit a két nem művel egymással. Kevés kivétellel nem tisztelik egymást. Használják egymást, egymás testét, egymás pénzét, de nem tisztelik egymást. És kettős mércével mérnek, hogy NE IS KELLJEN TISZTELNIÜK EGYMÁST!

Ha ez a svájci hölgy, némi nemi bizsergéssel a testében akar az életétől elbúcsúzni, akkor hajrá, tegye! Magánügye. Ha talál jelentkezőt a feladatra, miért ne tenné? Az ő teste undorítóbb, mint egy idős férfié? És undorító egyáltalán az öregség? Nem hinném. Ha egyenjogú a két nem, akkor nincs különbség nemi aktus és nemi aktus között, bárki is műveli bárkivel. Már ha mindkét fél felnőtt, és mindketten akarják az élvezet megélését. Mondjuk, engem kihagyhatnának a dologból. Se olvasni, se nézni nem akarom. Megvannak nekem a saját vágyaim, mindenki a maga huncutságaival törődjön!

Ha Madonna vagy Demi Moore él fiatalabb férfival, akkor minden cikk megemlíti, hogy a hölgyek öregedők/öregszenek már/jóval idősebbek párjuknál. Ha George Clooney, Bruce Willis, vagy Mickey Roorke teszi ugyanezt, soha nem hangsúlyozzák ki, hogy öregednek az urak. A korkülönbséget megírják, de nincs mellékzönge. Hogy öregecske kecske is nyaldosná a fiatalka só testét... 

 

Szerintetek, nem vicces? Az emberi ostobaság vééégtelen óceánjában jó nagyokat lehet úszni!    

19 komment

A cím kicsit morbid lett, de nem változtatom meg. Azt akarom, üssön. Ugyanis dühös vagyok. A mai bulvár "okosságok" között ott egy cikkszerű semmi, jelesül, előkerült Daróczi Dávid utolsó sms-e. Na, feleim, ha ehhez a semmihez hozzágondoljuk azt a rengeteg mocsokságot, amit összeírtak erről a férfiről, akkor lehetünk dühösek. Nagyon dühösek...

Nem érdekelt D. D. románca Liptai Claudiával, nem olvastam, nem néztem őket, de az öngyilkosság után csak a szalagcímekből megtudhattam, hogy D. D. homoszexuális volt, hogy igazán szerette Liptait, esküvőre készültek, hogy a szerelmük kacsa volt, másik nőt szeretett, hogy anyagi csődbe került, hogy törvénytelen machinációkba keveredett, hogy... ennyire emlékszem a címekből. Hónapokig ez ment. A média csontig lefosztotta a húst a szerencsétlen halott testéről, mármint képletesen, és olyan árucikk lett az elhunytból, amire életében nem gondolt volna soha. Hogy vezető hír lesz minden olyan médium markában, akik hullagyalázásból óhajtják emelni az irántuk megnyilvánuló érdeklődést. Egyébként is, egy halott nem tud perelni. A hozzátartozói igen, de a fájdalmuk talán annyira leköti őket, hogy az undortól ugyan állandó hányingerük lesz, de erejük nem lesz a perskedéshez. A szenvedés főállású foglalatosság, ugye...

Fogalmam sincs, miért ölte meg magát, nem is érdekel, hiszen nem ismertem őt, találgatni meg ostobaság, csak időpocsékolásra jó azon agyalni, mit érezhetett valaki élete utolsó perceiben. Tiszteletben tartom a döntését. Úgy érezte, nem bírja tovább, és döntött. Ha az életünk alapja a szabadság, akkor életünk végén is szabadon dönthetünk a befejezéséről. Ez magánügy. Szent. Sérthetetlen. Aki ember, az tudja ezt.  Ja, de az emberi bőrben sakálként osonó hírhajhászok nem tudják. Honnan is tudnák, hiszen dögöt esznek. Ilyen a természetük. És mivel ember formájában élnek, és képesek a beszédre, miközben marcangolják a koncot, azt üvöltik tele szájjal, hogy az embereknek joguk van tudni... Hogy mit is? Mindent. Pontosabban MINDENT

Emlékeztek, amikor pár nap különbséggel meghalt Teréz anya és Lady Diana, a média két  gyors sorral megemlékezett a világ egyik legtisztább és legönzetlenebb lényéről, aztán ráugrott a lady holtesttére, és szétmarcangolta. Hónapokig csámcsogtak rajta. Gondolom, Teréz anya akárhonnan is nézett le erre a sárgolyóra, nem húzta fel magát. Nem volt szokása. Remélem, nevetni is tudott az emberi faj ostobaságán. Bárcsak nekem is menne a vigyorgás! Van, mikor megy, van, mikor nem. Most nem tudom a szám két sarkát felfelé görbíteni. Igaz, lefelé se görbítek. Ezért írtam ki magamból. Hogy görbítés nélkül folytathassam a napom és az életem... 

“A legszörnyűbb szegénység a magány és az érzés, hogy senki sem szeret minket.”

“A kedves szavak rövidek és könnyen kiejthetőek, de a visszhangjuk valóban végtelen.”

"Úgy érezzük, hogy amit teszünk, csak egy csepp a tengerben. Anélkül a csepp nélkül azonban sekélyebb volna a tenger."

                                     Teréz anya

 

3 komment

Na, agyaltam a sarkakataságon, mondhatni továbbgondoltam. Mert a jelenség a szabadságról szól vala. Mármint a szabadság hiányáról. Amit a címben írtam, az a lényeg, illetve annak kellene minden kapcsolat lényegének lennie. Az én szabadságon nem "lóghat" bele a te szabadságodba, és vice versa.

Tudjátok, én egyedül élek, de sokakkal ellentétben én TÉNYLEG szeretek egyedül lenni. Szeretek is, tudok is, és ez igazi áldás, elhihetitek nekem!!! Amit magam körül látok, az egy csomó pocsadék kapcsolat, megszokás, félelem, pénzhiány által irányítva, kényszerpályán, állandóan kifelé kacsintgatva az együttélésből... Nem hiányolom nagyon az élményt!

Ha együtt élek valakivel, az akkor jó, ha ugyanolyan klasszul tudom érezni magam vele, mint amikor egyedül vagyok. Hogy elengedhetem magam. Lehet durrogni, ha babot ettünk. Lehet megkérni a másikat, hogy hagyjon kicsit egyedül. Lehet hibázni, mert a másik hagyja, hogy kijavítsd a hibát. Kiröhög, de hagyja. És megbocsát, ha barom módra viselkedtél vele, ahogy te is megbocsátasz neki, ha megbánt. És megdumálunk mindent. Addig dumálunk, míg rojtosra kopik a szánk.

A legfontosabb feltétele a közös örömködésnek, ha nem a saját elvárásaim alapján ítélem meg a társam. Ő nem én vagyok. Ha akarna olyan lenni, mint én, akkor sem sikerülne neki. Írtam erről az első könyvemben, ide másolom, mert minek leírni kétszer, ha egyszer már elkaptam a lényeg grabancát...

"Rika először is megnyugtatta Csabát, úgy, hogy az észre sem vette a szándékot a csitító szavak mögött. Szerinte dühöngő emberrel beszélni olyan, mint lyukas pohárral vizet merni egy lavórba. Voltam már sokszor lavór is, pohár is, tényleg felesleges időtöltés. Hm, mintha dühös lavór többször lettem volna…

-          Csabi, nyugodj meg, jó, hogy kifüstölted a mérged nagy részét, de most már elég. Ne mondj semmit, amit később meg kellene bánnod. A bajotokra elég egyértelmű magyarázat van szerintem. Mind a ketten azt várjátok a másiktól, hogy egy adott helyzetben azt tegye, amit ti tennétek. Persze, ez nem történik meg, erre a sérelmet hozzáírjátok a szépen gyarapodó listátokhoz, mint újabb ékes bizonyítékát a másik valamilyenségére. Például, te figyelmetlen és érzéketlen vagy, Anna meg elégedetlen és követelőző… Pedig csak futtok körbe azon a pályán, amelyen a kijelölt nemi szerepek mellett csak nagy odafigyeléssel lehet a saját egyéniségeteket győzelemre segíteni. Tudod, mind a két nem tipikus férfi, illetve tipikus női viselkedésről beszél, ha gond van a párjával. De az egyik félnek se jut eszébe, azért nem tetszik a partnere viselkedése, mert ő is a saját nemi szerepének börtönében csücsül, és ugyanúgy nem tud kitörni, mint a szidott másik… Ne azt várd el Annától, amit magadtól várnál, mert ő nem férfi. Azt várd el tőle, viselkedjen emberként. Az alapvető emberi értékeket könnyű felismerni, csak szerintük élni nehéz. Egy angol filmben hallottam erről egy gyönyörű mondatot: az igazság könnyű, helyesen cselekedni nehéz. Szerintem, nagyon nagy igazság. – Rika figyelte a szavai hatását, úgy látta, van értelme folytatni.

-          Üljetek le, emberként kezeljétek egymást, és mindent teljesen őszintén mondjatok ki, ha nem megy, neki sem érdemes kezdeni. Különben maszatolás lesz belőle, az meg csak koszt hagy maga után, értelmetlen. Nincsenek készen vett elvárások. Illetve vannak, de ne használjátok, bármilyen kényelmesek legyenek is. Ne azt lépjétek, amit a legtöbb férfi, vagy nő meglépne. Nem a többi férfinak kell bánnia, hogy buta fejjel elszalasztotta a lehetőséget egy teljes kapcsolatra… Ha nőként kezeled, ráfaragsz, mert fogalmad sem lehet egy nő „működési mechanizmusáról”. Ha férfiként kezeled, még jobban ráfaragsz, hiszen nem férfi. Ha emberként kezeled, akkor esély van rá, hogy igazi beszélgetést folytassatok, ahogy mi szoktuk. Még így is ott van a lehetőség, hogy az értékrendetek nem passzol. Akkor tényleg nincs értelme folytatni. Megalkuvás, kényelem, megszokás nem lehet egy teljes kapcsolat alapja. Méltatlan kapcsolatnál meg jobb egyedül. Úgyhogy, hidd el, Szeplősfejű, semmit nem veszíthetsz… Mit néztek? Tényleg szeplős a fejed, Csabi. Kisütött a napocska, te meg pöttyösödsz. És aranyos vagy így. Olyan aranyos vagy, hogy a látványod visszahozta az ihletemet. Megtaláltam a becenevedet. Ne csak nekünk legyen mesélő nevünk a Csillagszeművel! Ez így nem igazságos, igaz? De vissza a témánkhoz: adj esélyt magatoknak, ha látod értelmét. Ha nem, engedd el a lányt. Így mindketten kaptok esélyt. Vagy próbáljátok meg együtt, vagy külön-külön próbálkozzatok. Ez így tisztességes… Arról fogalmam sincs, nektek mit jelent emberként viselkedni, mindenki mást ért alatta. De azt érezni fogjátok, az előítéleteitek nélkül beszéltek, vagy sem. Ez már emberi elvárás, és kiböki bárki szemét. Már abból látszani fog, hogy két, párhuzamosan folydogáló monológ helyett beszélgetni fogtok. Igazi beszélgetést folytatni, az legyen a célod, oké? Tudod, milyen öröm van benne, a végén majd alig akarjátok abbahagyni."

Na, okosakat írok, mi? És persze Rika én vagyok, mármint belül. Teljesen. Egy naaagyon-naaagyon okos nőőő! És egy könyvben ugyanaz az igazság, mint itt kint, az életben: az én jogaim addig igazolhatók, amíg nem veszek el tőled olyant, amit én se adnék oda senkinek. A szabadságnak igenis van egy halvány, de valóságos széle, csak nehéz észrevenni az önzésünk éles fényében. Gagyiföldön is van határ, Igazföldön is van. Az élet igazságos tud lenni...

   

2 komment

Tudjátok, ez azért érdekes. Mármint a Hajdú-Sarka páros nem, de a hír mögötti tartalom már igen. A hölgy kiment volna Spanyolhonba fotózkodni, lévén modell volt, mielőtt eltartott feleség lett volna. Mert most már ez a státusza: eltartott feleség. Eddig ündi-bündi volt minden, édelegtek a nyilvánosság előtt, jött a két lurkó, és az ország gyönyörködhetett a hölgy pocakjában, aztán a szülésről könnyes beszámolók, aztán hogyan fogyott le a friss anyuka... az össze nevetséges tény, amelyeket mintha nem élt volna meg már milliárdszor minden egyes pár az idők kezdete óta. Hírek, amelyek nem hírek. Ez nem újdonság. Mármint, hogy cölöpjeink a cukormázas életüket megpróbálják leszuszakolni a torkunkon. Én nem néztem meg a képeiket, nem tudom, hogyan fogyott le Katácska, a gyerekek képeit se láttam, de a szalagcímekből így is többet tudok a pár életéről, mint amennyi infóra vágytam volna. Hajdú Pétert egyenesen visszataszítónak találom. És nem is a mangalica külseje miatt.

Most viszont eljött a sarkakataság pillanata. A kitartott feleség, akinek apa megtiltja, hogy elmenjen fotózkodni. Mert ő hogyan is lenne meg kis családja nélkül két hétig! Asszony pajtás meg, nem megy. Apa nem engedi, akkor nem megy. Mert a család bukszája apa kezében, illetve zsebében van, és ő szorosan rajta tartja a kezét a buksztárcán.

Én, személy szerint nem értek egyet azzal, hogy egy nő, aki nemrég szült, utaztassa a csecsemőjét, és bébiszitterrel vigyáztassa a kicsit, amíg őt szexi képeken meg nem örökítik az örökkévalóságnak. Nem helyes, mármint szerintem. De ettől még úgy érzem, a döntés a nőé kellene hogy legyen. Lévén az ő életéről van szó. Apa meg várhatna két hétig. Ahogy anya vár az elfoglalt apára, aki jóóó csomóóó időt nem tölt otthon, hiszen építgetnie kell csodás tévés karrierjét. Ő építhet, anya nem. Apa lehet sikeres, és FŐLEG független felnőtt ember, anya nem lehet. Talán, majd ha a gyerekek nagyobbak lesznek. És akkor is jobb lenne a modellkedés helyett valami TISZTES POLGÁRI  foglalkozást keresnie. Ezt mondja apa, miközben az asztalra csap jó nagyokat. És szorítja a bukszáját kifehéredő ököllel. 

A sarkakataság fogalom. Sikeres, gazdag pasik fiatal, szexis feleséggel, akit a férjurak tartanak el. És megmondják, mi is a tuti az asszonykának. Legyen mindig szexis. Kondi, masszázs, szolárium, fodrász, drága ruhák, kényelmes élet... rövid pórázon. És mindig találnak olyan fiatal és szexis nőt, aki megteszi nekik azt a szívességet, hogy lemond saját lénye fontos részeiről. Nem sajnálom Sarka Katát. Nem is röhögök rajta kaján fejjel, hogy most aztán jól megkapta! Ő vállalta a sorsát, és meg is kapta. És van rá esélye, hogy a mostani durci a párjával még sokszor meg fog ismétlődni. Mert a jómódnak ára van. Mindennek van, mért pont a luxus életnek ne lenne? Mert ugyan mindenük megvan, amit pénzen venni lehet, én mégsem élnék a sarkakataság állapotában, az biztos! Van akkora ár, ami nem éri meg a terméket, aminek birtokába jutok...   

Végre rájöttem, illetve blog.hu szerkesztői megmondták, hogyan tudok linkké tenni egy hivatkozást. Itt a honlapom címe, ezen most kipróbálom. Nálam, a fő-fő bénánál sose lehet tudni... www.szerelemhajlitas.eoldal.hu

 

6 komment

A külcsín és a belbecs

2010.10.14. 12:56

szerző: gagyiwood

Hát, akkor csapjunk a lovak közé! A cím kissé homályos. Minek a külcsínje és belbecse is indította be az agyamnak az pörgését, kérdezitek? Hááát, mindenféle dolgoké. Ami nekilendített a billentyű csapkodásának, az a bulvár címek igen-igen külcsínes címe és a nulla a mínusz ezrediken belbecsű tartalma volt. Hogy ma már szabályosan kötelező becsapni az olvasót. Ha egy hírportál látogatottságot akar, és mivel MINDEGYIK CSAK EZT AKAR, akkor persze kell a hazudozás.

Ma például a címekből megtudtam, hogy Bochkor ki nem állhatja Sebestény urat, hogy Lady Gaga lebukott, hogy Hajdú Péter látta, ahogy Angelina Jolie valakinek a hátát simogatta, hogy Bochkor ráhajt Liptaira, sőt Ördög Nóra verekedésbe keveredett. A cikkszerű ocsmányságok a címek mögött meg pironkodás nélkül eladták a SEMMIT. Bochkor egy utcával odébb költözött onnan, ahol Sebestény Balázs is lakik (talán utálja?), Lady Gyagya/Gaga kamaszként egy sorozatban statisztált (kit érdekel?), Hajdú Péter kilehelte a száján a tutit, hogy a Szűzmária Jolie a párja hátát simogatta (ha legalább egy másik pasi bordáit számolgatta volna!), Bochkor meg, ha ESETLEG a társa, Boros úr kiszáll a médiabizniszből, ESETLEG Liptait akarná társnak a mikrofon elé (jövő időben és feltételes módban), Ördög Nóra meg nem is verekedett, nem is akart verekedni (nem az a kigyúrt fajta), csak a társai hülyéskedtek vele...

Hááát, ezek TÉNYLEG nem hírek. A kivert kutyát sem érdekelnék. De ha mi, a milliós "kivert/átvert kutya" népesség nem kattintgatunk olyan erővel, hogy ínhüvely gyulladást kap tőle a kezünk, akkor miből fog élni a netes bulvár? Nekünk kell eltartani őket is. A netes bulvárt kattintgatással, az írott bulvárt színes külcsínű, de színtelen belbecsű magazinjaik vásárlásával, a televízió nagyság asszonyt meg betelefonálással, meg jóóó drága havi előfizetéssel és persze a Szent Nézettség emelésével... Hm, szóval belőlünk élnek. Tudják is, mégis úgy tesznek, mintha mi, kivert/átvert/pofánvert emberek agy nélkül, szív nélkül élnénk, és ha nem lenne a média, akkor fény és meleg nélkül vonszolnánk magunkat egy színek nélküli végtelen sivatagban.

Ja, és itt van a nők külcsínes-belbecses megítélése. Ez se piskóta! Még csak nem is linzer. Talán még száraz kenyérhéj sem... Mert a , így, nagybetűsen csak a testében nő. Mása nincs is. Szilikonos mellek, szilikonos szájak, műhaj, műköröm, agyontatarozott arc, és az állandó verseny, ki tud nagyobb felületet megmutatnia a testéből, anélkül, hogy lekurváznák. Ennyi ma a Nő Gagyiwood szerint. A többi része senkit nem érdekel. A hírekben minden nőnemű egyed vagy meg lett csalva, vagy gyereket vár, esetlen cicit villantott, ha meg nagyon-nagyon nagy szüksége van a hírverésre, a lába közé is beenged egy kamerát. Persze sopánkodik utána. Hogy ő nem is tudta. Mert kurvának kinézni lehet, de elismerni TILOS, hogy a hölgy is akarta a fotókat! Hajdú Péter felesége is sírva fakadt valamikor a múltban (ami régebben történt tegnapnál, az már őskor!), amikor meglátta a kész képeket. Hogy ő nem ezt a biciklit akarta! Mert hogy túl meztelen volt a bicikli, és túlságosan hasonlított rá. Ezeknél a fránya bicikliknél sose lehessen tudni!

Ti hogy látjátok? Ennyik lennénk mi, Nők? Én ennél mont everestnyivel többnek gondolom magam, pedig egy milligramm szilikon sincs a testemben. Cicit se villantottam még soha. A lábamat meg arra használom, hogy előre felé haladjak vele. Riszálásra nem használom. Az arcom meg igazi. Néha még pattanás is van rajta, minő borzalom! Biztos ezért nem vagyok nyuszilány. Akkor most az a Nő, aki széttárt combokkal pózol a magazinok dupla oldalán, az arcán "úgy furulyázok, mint egy nagy teljesítményű porszívó" kifejezéssel? Vagy mi, többiek vagyunk Nők? Mi, akiknek a haja nem selymes sátor? Mi, akiknek a testét ruha fedi, mert csak egyetlen férfi van, aki végigcsókolhatja a szájával is, a szemével is? Mi, akik farmerben és sportcipőben rohanunk a dolgunk után naphosszat, és közben a csípőnk nem ír le végteleneket a ringásával? Mi, akik nem vagyunk tökéletesek, és fel is vállaljuk, hogy nem vagyunk tökéletesek? Mert tisztességtelennek tartjuk, hogy az életünket photoshoppal hazudjuk szebbé. Mert olyanok vagyunk, amilyenek. És ettől vagyunk szépek. Mert igaziak vagyunk. Ha mi is címekbe kerülnénk egy netes hírportálon, remélem, hogy KEVESEN kattintanának ránk. Mert nem lenne a címünknek külcsínje. De aki beleolvasna, látná, hogy belbecsünk van. Mármint belbecsülésünk...

5 komment

Bocsánatos köszöntő

2010.10.13. 10:13

szerző: gagyiwood
Eltűntem egy hétre, bocsánatot kérek tőletek, feleim! A számítógépem úgy döntött, frissítésre szorul, én meg az alaplap telepítő lemezét elkevertem valahová... Ha nincs két csodálatos barát, Pami és Matyi, akkor még mindig a monitorom fekete felületét bámulhatnám. Matyinak olyan keze van!!! Mondjuk, esze is van a keze mögött, mert megmentett engem, Pami meg végtelen türelemmel segített a megmentésemben. Na, ha ILYEN barátai vannak az embernek, az isten áldása... Valami ciki van, mert ahogy itt irogatok, nem stimmel a szerkesztési felület. Nem tudok sorkizárással írni, nem tudok más színnel kiemelni... nem értem, mi a pálya. Így kicsit ronda, de amíg kitalálom, mi a franc baja van, addig is elküldöm nektek ezt a pár sort, hogy tudjátok, újra itt vagyok ám! Mert ugye, hiányoztam nektek? Ugye igen? Ha igen, kérek pár lelkesítő szót, hogy újra beizzítsam a mindenemet, és kezdjem újra ostorozni Gagyiwood hülyeségeit. Ráfér a drágára egy kis csapdosás...

7 komment

A törpék is óriások ám!!!

2010.10.03. 10:46

szerző: gagyiwood

Mi, törpék is óriások vagyunk valamiben. Azért, mert a cölöpök világa törpéknek akar látni minket, befolyásolható, átverhető, kihasználható töpszliknek, mi még nem kell, hogy ilyennek lássuk magunkat, amikor tükörbe nézünk. ÉN nem törpének látom magam. Remélem, TI sem...

Mindenben egyenrangú vagyok bárki mással. Szerencsésebb lehet nálam akárki, a vagyona, a szépsége révén, de ettől még nem különb nálam. Csak szerencséje van. Az eszem forgása, a szívemben dobbanó érzések, a tetteim ... mind-mind tükrök. Igazi tükrök, mert ÉN vagyok bennük. Nem a bankszámlámon szereplő végösszeg, sem a cicivillantásaim, de még csak a KI-HA-ÉN-NEM versenyben elfoglalt pozícióm sem ír le engem. Titeket se a külsőtök meg a fizetésetek határoz meg. Gagyiwood lakói is emberek valahol a nyilvánosság előtt játszott szerepük mögött. Hogy milyen emberek, azt nem tudni. Mert széthazudják az életüket. Olyanná hazudják, amilyennek szerintük, Mi, törpék akarjuk látni őket.

Hát, én nem photoshoppal agyoncikornyázott, műéletet élő bábuknak látnám őket, ha rajtam múlna. Minden emberre kíváncsi vagyok. HA tényleg ember, nem pedig báb. Még a híres emberek is érdekelnének, HA megmutatnák az emberségüket. Így, ahogy most élnek a Hülyék Földjének cölöp-celebjei, viszont nem érdekelnek. Ha Magyarországra jönnek forgatni, koncertezni, vagy éttermet nyitni, és félnapos fagyoskodás után akár egyetlen kicsi pillantást is vethetnék rájuk, amikor testőreik gyűrűjében kivonaglanak a szállodájuk forgóajtaján... még így sem érdekelnek. Vonaglani én is tudok. Csak én röhögök közben, mert tudom, hogy önnön szobromként riszálni nevetséges. Ők nem tudják. Ezért nem érdemelnek egyetlen érdeklődő pillantást se. 

Most jutott eszembe, írtam én egy verset a törpeként is óriás magamról. Rólatok is szól a vers. Mindenkiről, akire a tükörből ő maga néz vissza.

 

Kívül-belül

 

Néha nézőként, szemlélődve figyelhetem életem,

és azt kérdezem, ezért az adományért

áldjam, vagy átkozzam Istent?

 

Hihetetlen, de e képesség egyszerre áldás és átok,

általa lehetek egyszerre apró és óriás.

Egyszerre lenni kívül és belül, az maga

a gyötrelmek nélküli teljesség.

 

Szeretve gyűlölt kettősségem bélyegét

van, aki sajnálkozva, van, aki irigykedve nézi,

de szerencsétlen véletlenről suttognak ezek is, azok is.

 

Véletlenek kósza koccanásai csupán,

próbálom magamat is meggyőzni –kevés sikerrel-,

míg életem filmjének kockáit bámulom.

 

Isten tervében nem létezik véletlen,

az emberi önigazolás vágya szülte mentségként,

mert hinni még a hitetlenek is akarnak.

 

Egyszerre részt venni valamiben, és megfigyelni azt,

mindez türelmet, megértést, végül elfogadást szül.

 

Ezt sugározni születtem én, a parányi pöttyként is óriás.

Hát, ennyit a véletlenről!

 

Nincsenek véletlenek. Ami annak látszik, az is okkal olyan, amilyen. A cölöpök okkal engedték magukat bábukká silányítani. Mi, NEM-TÖRPÉK is okkal maradunk ki a kivagyi életből. Pont ezért kezdtem blogolni, a regényírás mellett ilyen máshogy is írni. Rövidebben, személyesebben, odamondogatósan. Most értettem meg, ahogy a versemet újraolvastam. A törpeség ellen tiltakozom minden bejegyzésemmel. Az ellen, hogy a média ostoba, agyatlan törpeként gondol rám! Kiadom magamból az indulataimat, amit inkább itt pötyögve adok ki, mint részegen dülöngélve. És harcolok. Ha szavakkal, akkor szavakkal. Hallod, Média nagyságos asszony? NEM VAGYUNK TÖRPÉK! ÓRIÁSOK VAGYUNK!  És TE belőlünk élsz. Meg fogsz TE még lepődni, amikor rájössz, nem Mi vagyunk érted, hanem Te vagy értünk... És amikor pofára esel, én ott leszek, és röhögni fogok. Csak riszálni nem fogok közben...

1 komment

Újraolvastam az előző bejegyzésemet. Meg a kommenteket. És szomorú letten, a fenébe is! Pedig péntek van, jön a hét legjobb része, amikor önmagam lehetek. Pihenhetek, gondolkodhatok, írhatok, megoszthatom magam a barátaimmal, és csak Citaként, se tanár, se kórházi látogató, se elfoglalt ügyeit rohangálva intéző honpolgár nem kell, hogy legyek... csak Cita. Naná, hogy ez a hét legjobb része!!!

De ami fojtogat, akkor is kiírom magamból, ha péntek, ha nem péntek van ma. A szomorúságot meg kell élni, bele kell zuhanni, mélyen, teljesen, hogy kimászhassunk belőle.  Nem tudom, meséltem-e, hogy tanár vagyok. Író ÉS tanár. Sok száz gyerekem van. Ha egy tanár komolyan veszi a feladatát, az kicsit szülő is. Én nem csak kicsit szoktam szülője lenni a srácaimnak. Ez alkat kérdése, én meg nem tudok nem mindent odaadni egy órába. A kölykök meg érzik ezt, és annál is többet visszaadnak, mint amennyit én adok nekik. Jó kis "üzlet" ez. Olyan szeretet-szerű üzlet.

Tudjátok, a szívem megszakad, hogy mennyire eltávolodtak a felnőttek a mai kölyköktől! Ez már nem kilométerben mérhető. Ez már nem is ugyanaz a bolygó. Talán galaxisok választják el a generációkat. Szülők és csemetéik között mindig is űr tátongott. Ez természetes. De ezek a külön galaxisok, köztük a jéghideg, néma és sötét űr... ez most más.

A gyerekek már nem gyerekek. Csak jogilag azok, tizennyolcéves korukig. De amit látnak a világból, attól nagyon gyorsan elveszítik az ártatlanságukat. És ez nem a szüzességről szól. Az ártatlanság a fontosabb a kettő közül. Az együgyűség elvesztése. Írom valahol (már nem is tudom, melyik könyvemben), hogy a gyereklét legszebb adománya az együgyűség. És én ezt szó szerint értem. Aki egy-ügyű, annak egyetlen ügye van, ÉLNI. A gyerekek csak élnek. Együgyű boldogságban, csak az adott pillanatot élvezve, de abból a pillanatból aztán MINDENT kiélvezve... Ez a boldogság. Hogy nem tökölünk azon, kit kell még felhívnunk, mit kell még megvennünk, hol és kinek kell valamit megtennünk. A jövőn agyalni állandóan, az nem boldogság. A pillanat élvezete, gondolkodás nélkül, mosolyogva, úgy, hogy nem is tudjuk, mosolygunk, az a boldogság. És a gyerekeink is kezdik elfelejteni, milyen érzés csak a pillanatot élni. 

Csupa csábítás, csupa megvehető álom az élet. A gyerekeké is, hiszen a kereskedelem, a média is rájött, a szülők MINDENT megvesznek a srácaiknak. Amit pénzért kapni lehet, azt a gyerekek akarják, a szülők pedig megpróbálják meg is venni. Soha nem élt az emberiség ilyen veszélyes korban. Az emberi önzés adott, mindig az volt, de nem volt ennyi lehetősége kiélni azt. Most van. Mindent meg lehet venni. Tárgyakat. Mindenféle tárgyat, amit csak az emberi fantázia kitalálhat. Embereket is vehetünk. A testüket, a gondolataikat, a munkájukat... bármit.

Konrád György írta valahol: a kisgyerek önzése, mint az őszibarack, gusztusos. Igen, egy ideig az. Mert olyan kis édes. Aztán felnő, és már nem olyan édes. Már elvárnánk, hogy fogja vissza magát. De hogy tehetné, ha az értékrendje már kialakult, és az a legfontosabb igazsága, hogy mindenhez joga van. Jogai vannak, kötelessége meg nincs. Ezt tanulta gyerekként. Beléivódott, összenőtt vele, élete alapköve lett. És itt a vége. Mert a felnőttek hiába papolnak neki, csak érteni képes a szavakat, érezni nem tudja az igazságukat. Mint a vak, akinek egyre kétségeesettebb elszántsággal akarjuk elmesélni, milyen gyönyörű a napfelkelte. Ő meg, hallgat minket, bólogat, de nem érzi át, amit mondunk. Érteni tudja, érezni nem tudja.

A gyerekek is ilyenek ma. Már a gimnázium előtt szembesülnek a szexszel. Vagy a neten, vagy élesben. Aztán jön a pia, a részegen végigdülöngélt hétvégi bulik sora, persze előbb-utóbb belefutnak valamelyik kábítószerbe is, és... Huszonévesen már nincs mit várniuk. Mindent kipróbáltak, amit nem, arról is hallottak már... üresen élni, remények nélkül, a pénzt hajtva, minden hétvégét átbulizva, ez kiöli az ártatlanságot. A fantáziát is. Ezért olvasnak olyan keveset. Ugyan, mit is adhatnak a betűk a Dolby hanghatású, 3D térhatású, szupersztáros filmek mellett? 

Sajnálom a gyerekeimet, és segíteni se tudok nekik. Ők a vakok, én meg gagyogok a napkeltéről, vagy ők akarják megértetni velem, mi a jó az életvitelükben, de én még egy nyamvas füves cigit se szívtam el soha... erőlködöm, a semmiért. Igen, két galaxis, jóóó messze egymástól. És az egyetlen képzeletbeli híd a kettő között, a PÉNZ. Na, annak sikerül átívelnie a távolságot. Az érzelmek meg, maradnak ott, ahol vannak, végtelen távolságra egymástól, és mindenki úgy boldogul, egyedül, ahogy tud. Vagy ahogy NEM tud...      

6 komment

Ami elindította a gyógyulóban lévő agyamat, az egy hírnek nem nevezhető akármi. Mert a cikk elnevezést nem érdemli. Hírtartalma sincs. Ahogy a bulvárban megjelenő szavak többségének sincs. Ez a szófosás arról NEM szól, hgy Angelina Jolie gyerekei MAJD HA megérkeznek, egy francia nyelvű magyar iskolába fognak járni. Máriaremetén van a suli, amely biztos ki fogja írni márványtáblára a bejárata fölé, hogy itt tanultak a világ leghíresebb kölykei. Nem saját jogukon híresek, de ez nem számít. Olyan világban élünk, ahol nem kell kiemelkedőt alkotni, hogy a Google többtízerez találatot kiadjon rólunk. Elég villantani. Vagy valaki valakijének lenni. A Pitt-Jolie srácok valakik valakijei. Szegénykék! Még nem is járnak ide, de már mindenki velük foglalkozik. Valahol máshol járnak éppen, de majd ide fognak nemsokára. És mi lészünk teljesen megtisztelve vala...

Most nem a szűzmáriaszerű anyjukról szólnék. A szösszenetem nem erről a családról szól. Ha lehet őket egyáltalán családnak nevezni. Ahogy személyzet kukkolja életük minden pillanatát, ahogy tízezer voltos kerítés mögé bújnak, ahogy körberöpködik a világot, sehol nem otthon léve, mindenhol a luxussal pótolva a mindennapok kellemes örömeit, mint a séta egy langyos nyári estén a város sétálóutcáján, mint a piacon a barackok közt turkálva alkudozni az eladóval, mint moziban összehajolva röhögni egy filmen... nem hinném, hogy család az övék. Csak egy fedél alatt élnek. Nem ugyanaz, de ez most nem ide tartozik.

Ami elindította a tekervényeimet, hogy az iskola, ahova MAJD megérkeznek a híres csemeték, már most elfelejthette, hogy egy demokráciaszerű államforma keretében élnek a tagjai, diákok, tanárok, egyéb dolgozók egyaránt megtanulhatják majd, amit Orwell már régen megmondott az Állatfarmjában: "minden állat egyenlő, néhány állat azonban egyenlőbb". Ugyanis a suli diákjai nem fényképezhetik majd a hírességeket. Nem is beszélhetnek róluk sehol. Még otthon se, hátha a pénzéhes szüleik eladják a hallott sztorit a média mohó keselyűinek. A suli tanárait szabályos titoktartási kötelezettség terheli, aláírtak-e ilyen papírt, vagy sem, nem tudom, mindegy is, mert szerintem, aki kiszivárogtat valami olyant, ami a magyar pénzben vastagon milliárdos szülők patyolat lelkébe gázol, azt úgy kirúghatják, hogy a rúgás lendületétől földkörüli pályára állhat. Kirúgott tanár, mint kisbolygó... hm. Ilyen a demokrácia. Szólásszabadság van, kivéve ahol nincs. Egyenlőség is van, kivéve, akik egyenlőbbek, mert nekik kicsit-nagyon több egyenlőség jár, mint nekünk. Amennyivel nekik több jár, azt tőlünk veszik el, hogy az egyensúly megmaradjon. Bárki bárkit lefényképezhet, aki tetszik neki, ha nem sérti vele a fényképezett alany jogait. A híres gyerekek jogai kicsit-nagyon értékesebbek, mint a többi gyereké. Őket akkor se lehet lekapni, ha almát majszolnak. Az ő majszolásuk nem közkincs. Magánügy. Ha egy magyar suliban gond van, a média rohan, és fényképezik. Mindent és mindenkit. Mert az nem magánügy, hanem közügy. A demokrácia kettős mércével mérne? Ő nem. Szegényke nem  is tudja, hogy a hülye emberiség hogyan forgatta ki és értelmezte újra az ő lényegét. 

Ne legyen vallási, jogi, politikai, nemi... különbség ember és ember között. Mindenkinek azonos jogai legyenek, akármiről is légyen szó, hiszen egyenlőek vagyunk. Sajna, a vagyoni egyenlőség nem gyütt össze. Sokszor próbálták elérni, de mindig beleszaladtak az emberi mohóságba. Nem volt, nincs, és szerintem nem is lesz vagyoni egyenlőség, és ha az nincs, akkor másban sincs. Mert pénzzel meg lehet úszni egy pert, ki lehet bújni az adófizetés alól, politikai babérokat lehet szerezni, akkor is, ha érdemtelen az a fej, amit a babérkoszorú övez. Ja, és pénzzel a gyerekünket is arra lehet neveli, különb ő mindenkinél, a földgolyó is érte fordul körbekörbe, és a fenekét ugyan maga törli ki, de minden más munkát elvégeznek helyette mások. Az iskolájában meg a többi kölyök idejekorán megtanulhatja, a demokrácia egy kupac száradó teveszar, és azt is megtanulhatja, ő is csak akkor lehet egyenlőbb, ha sok pénze lesz.

A tanárok, a szülők, meg a többi hazudozó felnőtt arról papol, figyeljenek egymásra, tartsák egymást tiszteletben, legyenek türelmesek, és hogy a szeretet a legszebb érzés... Aztán a kölykök körülnéznek, és mást látnak. Látják, hogy a csapból is szex folyik. Hogy a kivagyiság a legfontosabb a híresek világában. Hogy a pénzt hajszolja mindenki, akármit is hazudoznak róla a felnőttek. Hogy ha egy gyerek nem követi a divatot, a trendet, kitaszítják a többiek. Hogy az iskolában a gazdag, esetleg még híres szülők gyerekei más elbírálásban részesülnek. Ha szegény tanárok próbálnak is egyenlően bánni az összes gyerekkel az órákon, a valóság az, hogy az órákon kívül előjogok bizony vannak, és nem érdem alapján adják őket, hanem a pénz és a mögötte megbújó hatalom alapján. Meg a félelem miatt, mert nagyon gazdag szülők sok rosszat tehetnek egy iskolával. 

Hát így tanítjuk mi a demokráciára a srácainkat. Kettős mércével. Hadd tudja meg minden kölyök, amiről a legtöbbet beszélnek a felnőttek átszellemült arccal, az a hazugság, amit meg próbálnak elsumákolni, az pedig az igazság. Hogy az igazságot nyilvánosan nem lehet kimondani. Haverokkal, zárt ajtók mögött igen, máshol nem. A gyerekek igazsága is olyan orwellesen egyszerű: "Ha minden gyerek egyenlő, de néhány gyerek egyenlőbb, akkor legyek én is egyenlőbb." Mert ők hozzágondolják, méghozzá azonnal, hogy az egyenlőbbek közé akarnak tartozni. És igazuk is van. A felnőttek is ezt akarják. Ezért nincs egyenlőség. Ezért kapnak Gagyiwood egyik leghíresebb párosának gyerekei külön elbírálást. Amit persze ők nem kérnek. Sőt, KÜLÖN kikötötték, ne bánjanak a kicsikkel másképp. De titoktartás azért legyen. Meg fényképezni sem lehet. Beszélni róluk iskolán kívül, azt se lehet. Ilyen az egyenlő elbírálás Gazdagék szerint. Ha mi meg hagyjuk, akkor szerintünk is...               

8 komment

Időkérés...

2010.09.29. 08:17

szerző: gagyiwood

Elkapott valami, éjjel negyven fokos lázam volt. Sose volt ilyen magas, talán gyerekkoromban. A két fogsorom úgy csapódott egymásnak, olyan erővel vacogtam, azt hittem, porrá zúzzák egymást a fogaim. Érdekes érzés volt. De azért egyszer elég volt. Most itt kóválygok a lakásban, mindenem fáj, éjjel olyan görcsösen rángatózott mindenem, szabályosan izomlázam van. Mindenhol. Enni se tudok. Ez a ősz-tél is jól kezdődik...

Ahogy összekaptam magam, jönnek az újabb bejegyzések, ígérem. Most csak arra tudok gondolni, hogy vissza kéne pihikéznem az ágyikómba. Erről meg nincs mit írni. Ha lenne mit, arra pihikélés közben rá fogok jönni, és azt is rátok zúdítom. És ez pont az, aminek látszik. Fenyegetés... Pá!

1 komment

Most tettem rá a blogomra a liptais gondolataimat, a kész szöveget még egyszer átolvastam, és beugrott, milyen hülye is vagyok! Tudjátok, hogy író vagyok. Ha már megnéztétek a honlapomat (www.szerelemhajlitas.eoldal.hu), akkor azt is tudjátok, verseket is írok. És írtam egyet a kapaszkodásról is. Mert nem csak Liptai C. kapaszkodik. Mi is ezt tesszük. Lehet, hogy a csúcs, ahová felérünk, jóval alacsonyabb az övénél, de ez nem változtat a tényen, hogy mindenkinek felfelé kell törnie a saját élete útjain, hogy utána lefelé is tarthasson. Hogy legyen íve az életének.

 

Kapaszkodás

 

Gyermekként egy végtelennek tűnő

hegy lábánál állunk, melynek

távoli csúcsa bizonytalan ködbe vész.

 

Egyetlen célunk a csúcsra érni,

mert kiolthatatlan kíváncsiság hajt

a szabadság után, akármit is jelentsen a szó.

 

Kapaszkodunk felfelé, és minden lépés

nehezebb az előzőnél, mégsem állunk meg,

mert az út csak előttünk kanyarog.

 

Szemünket a földre szegezzük, és

annyira leköt minket a küszködés, hogy

a felérkezés extázisa elmarad.

 

A csúcson állva szemünk egyszerre befogja

a minden-ami-volt és minden-ami-lesz egységét,

míg rájövünk, nem a csúcs elérése volt a cél,

hanem maga a kapaszkodás.

 

Feltöltekezünk a felismeréssel, aztán elindulunk

botladozva lefelé, és a szerencsés kevesek

szívében tán örökre ott marad az érzés:

a lefelé vezető út is kapaszkodás.

 

Na, ilyen az élet. Szerintem, ilyen. Szép lehet feléfelé, szép lehet lefelé. Ha nemcsak nézünk, miközben kapaszkodunk, hanem látunk is. Aki látni mer mindent, annak az életében nem lesznek liptaiságok. Csak életségek. Szépek és csúnyák, az nem is lényeg. Vagy ez már nagyon elvarázsolt duma? Nekem nem...

2 komment

Teljesen közömbös vagyok, ha a vörös démon neve előkerül, és ennek örülök, mert állandóan előkerül. Így nem kell dühöngenem rajta, ócsárolnom, vagy teljes mellszélességgel kiállnom érte. Engem a liptaiság érdekel, mint jelenség. Kicsi hazánkban nem nagyon szok' a honfitársak naaagy közössége kiköpni magából egy bálványt. Egy élő bálvány olyan ritka, mint... hogy egy panell lakás bekerüljön a legszebb otthonok különkiadásba. Előfordulhatna, de nem fordul elő. Liptai Claudia mégis előfordult. Átment nagybetűsből kisbetűsbe, és a kisbetű itt a sztárságnál jóval többet jelöl. Fogalommá válást jelöl. Liptai már liptai. Nagy szó ez, kérem! És érthetetlen. Mert miért pont ő lett fogalom? Miért lehet minden semmit sem érő történést az ő nevével eladni? Ha a kislánya büfizett egyet, azt is megírja a bulvár, és a hírértékkel nem bíró sorokat el is olvassák. Sokan.

Abban biztos vagyok, amikor a hölgy felfelé haladt a hírnév rögös ösvényén, s nem mutatta, hogy kiizzadt az erőfeszítésbe, hogy több a hólyag a sarkán, mint bőr a kapaszkodástól, hogy utálja, ahogy az alatta kapaszkodók bekukucskálnak a szoknyája alá, az nem volt könnyű felérkezés. Senki nem csinálta volna végig helyette. Aztán ahogy felért a csúcsra, rögtön elirigyelték tőle a sikert. Mászni senki nem akart helyette, de a csúcs előnyeit már szívesen élvezték volna helyette a kevésbé kitartó mászók. Ez a féltékenység érthető. Nem is érdekel.

A hölgyet nem irigylem. Az útja nem az én utam. Nem is utálom. Semmi közöm hozzá, hogy miért vetkőzött a Playboy-ban? Ha a pénzért, ha a további népszerűségért, ha azért, hogy bebizonyítsa magának és másoknak, a telt nők is szépek... a döntésének az oka magánügy. Az, hogy a döntésének a következményeit is neki kell megélnie, az meg így tisztességes. Egy lazának hazudott, valójában nagyon is prűd társadalomban simán lekurváznak egy nőt, ha nyilvánosan vetkőzik. Biztos tudta, mibe vág bele, amikor ledobálta a ruháit. Aki reflektorfényben él, az nem tud elbújni a félhomályban. Ezzel is tisztában kell lennie annak, aki az éles fény felé törekszik.

A szerelmi élete sem érdekel. Válás, halál, nős férfival való légyottok? Vagy tényleg ennyire szerencsétlen az érzelmi élete, vagy egy része kitaláció, hogy eladják őt, és vele a csatornáját, meg annak műsorait. Nem hinném, hogy valaha is kiderülne. Maradnak a pletykák, gonosz, élvezkedő mocskolódások, de ez is része az életnek, amit választott. Ha elege van belőle, ki lehet szállni. A tömegek érdeklődése rövid életű. Ha Liptai Claudia visszavonul a sztárságból, és "csak" színésznő lesz, a világ gyorsan átlép felette. Ha marad, ahol van, az összes árat megfizetteti vele az élete. A sztárság rengeteg pénzt jelent, előjogokat ott is, ahol nem járna, összeköttetéseket, ugyanakkor kevés szabadidőt és nulla magánszférát. És szerintem, ez így is igazságos.

A liptaiság megszületése pedig megérne néhány agyalással töltött órát. Féléves szemináriumot lehetne indítani a témából az egyetemeken, ahol a hallgatóknak az emberi viselkedés furcsa bicebócaságait kellene elemezniük. Mert a liptaiság már rég túlnőtt a névadó hölgyön. Beteg korunk minden ostobasága beleszövődött ebbe a nem túl szép szőttesbe. És ott is fog maradni. Mert mi, hülyék szőttük az anyagot. Mert hagyjuk, hogy... de ez egy új bejegyzés lesz. Vagy nem lesz. Mert szociológiai tanulmányt nem akarok írni. Ha nem írok többet róla, akkor azt azért idevésem, nem irigylem a fogalom névadóját. Jól jönne a sok pénz, de így nem akarom. Máshogy meg talán nem lehet. Hm, azt hiszem ez is része a szőttesnek...

6 komment

Mai hír (meg tegnapi is, sőt holnapi is lesz), hogy az egészséges étkezés és a sportolás magyar apostola önként bevallotta, hogy megcsalta a párját. Valamikor a múltban. Nem most, amikor Réka gyereket vár, hanem régebben.

Hm, ez érdekes. El kell gondolkodni azon, hogy amit a legtöbb férfi soha be nem vallana, azt egy ismert médiaszemélyiség miért vallja be, ráadásul a nyilvánosság előtt? Valami itt nem kóser. Azt még el tudnám fogadni, a lelkiismerete addig piszkálta, míg a párja elé állt a beismeréssel. Ez megtörténhet. Becsülném is érte, mert bátorság kell hozzá. Bár sose tudnám meg, hiszen kettőjük titka maradna. De azzal, hogy kivitték a bulvárba, szagos lett a vallomás, hiába könnyeztek mindketten a meghatottságtól, ahogy életük egyik legnehezebb élethelyzetéről beszéltek.

Szagos a beismerés, mert senkire nem tartozna rajtuk kívül, és bár ismerjük már a Schobert-Rubin házaspárt, tudjuk, hogy a családi életük sok olyan részletét, amelyek sokak szerint rájuk tartozna csak, kiteregették. Tudjátok, a magzatokról készült ultrahang felvételek, a terhességek részletei, az újszülöttek a kamera előtt, a kicsit nagyobb gyerkőcök a kamera előtt, Réka méregdrága ruhácskát vesz kislányának... de ez a showbiznisz, nem maguktól teremnek a fán a tízmilliók. Ezt is el tudom fogadni, én nem tenném, de nem is vagyok tagja a magyar Gagyiwoodnak. És aki nem fizeti meg az árát a tagságnak, azt nem is veszik be a Kiváltságosok Klubjába. Vagy szarj, vagy szállj le a biliről... ismered a mondást, ugye? Vagyis ha nem teljesíted az elvárásokat, a bili közelébe sem engednek. Ára mindennek van.

Lássuk csak, mit mond a logika erről a szokatlan kitárulkozásról? És a logika nem a tények ismeretét jelenti, hanem bizonyos összefüggések észrevételét, nem többet. Fogalmam sincs, Norbi miért vette ilyen sírós-megbánósra a figurát? Szerintem három oka lehet annak, hogy kiállt a világ elé, a mellén széthúzott inggel: "ide lőjjetek!". Első ötletem: Kovács Lázás ügyén felbuzdulva az a hölgy, akivel Norbi megette a tiltott gyümölcsöt, a  férfi elé állt, és jókora összeget kért a hallgatásáért. Azzal, hogy Norbi bevallotta, elvette a hölgy egyetlen fegyverét, a leleplezés lehetőségét, és megspórolt maguknak súlyos milliókat. Második ötletem: A hűtlenség házon belül kiderült, és a pár úgy döntött, pénzt kovácsol belőle. Emlékeztek Clinton elcsukló hangú beismerésére, hogy mégis megdöngette a Lewinsky hölgyeményt? Manapság nagy divat a meakulpázás, a nyilvános önostorozás. Hogy milyen bátor ez a valaki, aki felvállalja magát! Nahát! Éljenek az őszinte emberek sokáig, ha álőszinték, akkor is. Harmadik ötletem: Réka rájött az afférra, egy feleségnek vannak olyan antennái, amelyek napi 24 órában a férjére irányulnak, észre lehet venni - ha észre akarja venni -, hogy valami nem stimmel. És ha Réka rájött, kérhette azt a párjától jóvátételként, vállalja fel a világ előtt a tettét. Ezzel a vallomással lehetetlenné tett egy következő félrelépést, mert azt már semmivel nem mentegethetné a kíváncsi tömegek előtt a bűnös. Ez egy igen komoly fegyver egy addigra már háromgyerekes anyának a gyermekei apja ellen. Komoly biztosíték, hogy következő alkalom nem lesz, mert arra rámehet a férfi karrierje.

Na, eddig jutottam az agyalással. És szomorú vagyok, mert akár a három lehetőség egyike a nyerő, akár valami más, megint csalódnom kellett. Megint rákényszerítettek, hogy belekukkoljak mások életébe. Ha nem olvastam volna el az egyik cikket a Nagy Vallomásról, már a hírek közt válogatva a címből is kiderült, miről szól a tömegtájékoztatás eme remeke. Pedig nem rám tartozna két ember kapcsolatának mélysége-sekélysége. Csak rájuk tartozna. Ha médisszereplők, akkor is. Mert nekik is előbb kéne embernek lenniük, mint nyilvánossághajhászóknak...

Ha kíváncsi vagy, mit gondolok az emberi kapcsolatokról, és nem így, egy bejegyzésnyi mélységig, hanem igazán, gyere el a honlapomra, és gondolkodj tovább velem! A címe: www.szerelemhajlitas.eoldal.hu

 

4 komment

süti beállítások módosítása