Olyan kedves és őszinte szavakkal reagáltatok az előző két bejegyzésemre, nem ott válaszolok rájuk, hanem egy újabb gondolat-sorral.
Minden nappal tisztulnak bennem az érzéseim. Anyuról is, magamról is, a világról is. Jövő szerdán hozhatom haza anyu hamvait, most éppen azon a gondolaton próbálok túlevickélni, hogy "na, talán épp most hamvasztják, tolják be a kemencébe...". Nem folytatom, értitek úgy is, mindig értitek, mit írok. Élénk a fantáziám, nem mindig áldás ez a képesség. Az írásban segít, ilyen esetekben viszont felesleges, de a képesség ettől még képesség, nem lehet lekapcsolni, mint a villanyt...
Amiket írtam és amiket írtatok, azt egy kicsit szeretném kiegészíteni. Az istenhitem elvesztését nem látom tragédiának. Vagyok annyira őszinte magamhoz, hogy érezzem, a sok velem történt rossz élmény változtatott meg, így lehet, hogy visszatérek a régi Cita bőrébe. De ha nem, azt is el tudom fogadni, mert a hit vagy van, vagy nincs. Elemezni azt lehet, amink van, a "nincset" nem lehet elemezni. Jól van ez így.
A világ ocsmány, ezt továbbra is így gondolom, de ezt nem azért gondolom így, mert azt akarom, hogy a saját fájdalmamat kivetíthessem a kinti világra, és újabb igazolást szerezzek arról, milyen ócska is élni... Élni nem ócska. Én sokat nevettem, és már most is tudok nevetni, nem úgy, mint régen, de tudok. Leesni a székről, majd' bepisilve, könnyes szemmel, ez csodás érzés, és én ismerem ezt az érzést. A világ ocsmánysága szerintem, tény. Az emberi faj teszi ocsmánnyá. Közben az emberi faj csodás is tud lenni. Ez utóbbi szerintem, jóval ritkább. De létezik.
Ha EGYETLEN emberi lény képes önzetlen jóságra, és képes megbocsátani azt, ha bántják, mert bele tudja magát képzelni annak a lelkébe, aki bántja, ha képes igaz türelemmel fordulni a körülötte türelmetlenkedő sokak felé... akkor az ÖSSZES emberi lény képes rá. A képességünk megvan mindenféle érzés megélésére, és mindenféle tett megtételére. És a mindenféle érzésen értem a fehéret és a feketét, köztük az összes szín összes árnyalatával. Vannak a jóság íratlan parancsolata szerint élő emberek, kevesen, de vannak, én magamat is közéjük sorolom, és a sokak, akiket az önzésük mozgat, gyakran, nagyon gyakran kihasználják a jókat, azok mégis maradnak a saját keskeny és kanyargós ösvényükön, hiába kígyózik minden irányban körülöttük a sok kényelmes, tágas út. Ezerszer kihasználtak már, szerintem, Titeket is, és bár nem hagyom magam mindig kifosztani magamból, azért újra meg újra megtörténik, hogy valaki "ellop" tőlem valamit. Időt lop tőlem, pénzt kér, és nem adja vissza, segítséget kér, és ha nekem kellene valami, soha nem ér rá, szívességet kér, és magától értetődőnek tartja... Ezer ilyen történetem van, még látom is, mit tesznek velem, és bár megtanultam megvédeni magam, mégis maradtam olyan, mint voltam. Tőlem lehet kérni, mert én adok, ez van az arcomra írva még ma is. Ismerős, igaz? Ha Ti olvastok engem, velem éreztek, gondolkodtok hónapok óta, Nektek is megvannak az ilyen történeteitek.
Anyut ölelni akarom, és nem tehetem, és ez fáj, és gondolom, fájni is fog mindig. De nem visszafelé akarok élni, hanem előre felé. Mindig előre felé. Mostantól. És szabadnak érzem magam, olyan szabadnak, amilyennek még SOHA nem érezhettem magam! Nemcsak anyu halála miatt született meg bennem ez az érzés. Tizenhárom éves voltam, amikor az ő betegsége rám mászott, és agyonnyomta a szabadságom nagy részét, ettől a tehertől most megszabadultam. Jó lett volna úgy szabadulni belőle, hogy anyukám megmaradjon nekem, de ez lehetetlen volt. Elfogadtam. A másik fajta szabadság ugyanolyan meglepő, sőt meglepőbb számomra. Ez annak a ténynek a felismerése, hogy önnön sorsomnak csak ÉN vagyok ura. Vagy szolgája valaki az életének, vagy ura, és én mostantól CSAK ura vagyok magamnak. Isten sincs benne, anyu sincs benne, CSAK én vagyok. Nem Isten szúrja el az életem, hanem én. Nem a karma felelős a velem történtekért, hanem én. És ahogy telnek az évek, és a tetteimmel sorsot generálok magamnak, az sem karma, hanem a tetteim jogos és törvényszerű következményeinek szövedéke. És számomra ez a TÖKÉLETES SZABADSÁG!!!
Nem tudom, Ti hány spirituális témájú könyvet olvastatok el, a világ kérdéseire, vagyis a saját kérdéseitekre keresgélve a választ. Én jóóó sokat elolvastam. És belekóstoltam tanfolyamokon az ayurvédába, csi-kungba és reikibe is. A szentnek tartott könyveket is olvasgattam, nemcsak a Bibliát, a Koránt, a Tao-te kinget, de még a Bagavad Gítát is. Tele ment a fejem a túl sok információ "homokjával", eltömődtem tőlük, és válasz helyett csak újabb kérdéseket találtam. Már nem érdekel, vannak-e angyalok, van-e égi hierarchia, a csakráknak milyen a színük, mi a franc is az a Szentháromság úgy igazán, hogy tényleg azért nő az emberiség száma ilyen eszelősen, mert más bolygók lényeinek lelke is ide akar leszületni... Nem érdekel a sok okoskodás, mert ez számomra csak okoskodás. Magyarázkodás. Mentegetőzés. Önáltatás. Az igazság elől való bujkálás. Az igazság meg talán a sok duma mögött végtelenül egyszerű lehet. Hogy vagyok én, és vagytok Ti. És van a külvilág, és az élő és élettelen együtt létezik, és mindegyik mögött ott a közös gyökér, az energia, ami örök. Talán ez a lélek, csak más néven. Amikor jövő vasárnap anyukám hamvait a szélbe szórjuk, az energiája más formában, de tovább létezik. Nekem anyu-formában kellene, hamu-formában nem, de erről nem én döntök. Én csak a saját energiám fölött rendelkezem. Minden gondolatom, érzésem, tettem energia, lüktetés, összefonódva az összes létező lüktetésével. Az emberségem is része ennek. Az is, hogy imádom a csokifagyit. Minden, ami vagyok, az ÉN vagyok. És ha Istenben nem is hiszek, a jóságban és a tisztességben még mindig hiszek, és mindig is hinni fogok. Ezek meg rajtunk állnak, és Isten nélkül is tudnunk kell érteni a különbséget jó és rossz között. A tízparancsolat ostobaság. A "ne lopj!" a magántulajdont védi, én meg, ha nekem sincs pénzem, de járni még tudok, egy földön fekve éhen haló embernek ne lopjak kenyeret? Ostobaság, amit az emberi társadalom együttélési szabályai védelmére találtak ki okostojások. Ha Isten találta ki, akkor ő is ostoba. Nem hinném, hogy ha lenne, ostoba lenne. Ha nincs parancsolat, csak Én vagyok, az igazságérzetem. Ami létezik. Tehát a magam igazsága szerint kell döntenem, nem mások kitalálta igazságok alapján.
Ha mások lökdösődve taposnak azon, amit én szépnek és igaznak tartok, ÉN döntöm el, beszállok-e én is a taposásba, vagy nem? A döntés az enyém, nem Istené, nem is a karmám parancsolja, Én döntöm el, mit teszek. Mindig és mindenben Én döntök. Ez a szabadság...