Tegnap volt apák napja. Hm, szegény apukáknak ugyanannyi jut, mint az anyukáknak. Évente egy röpke nap, amikor a világ úgy tesz, mintha az igazságosság mentén tekeregne körbe-körbe. Pedig nem így tekergünk. Összevissza tekergünk, jeles napok mögé bújtatva, hogy a jeltelen napok szürke monotóniája mögül hiába villantunk évente egy színes napot magunk köré, ez a bizonyos egyetlen nap semmit nem változtat a lényegen, az egymásra oda nem figyelés lényegén. 

Mielőtt megköveztek, nem mondom, hogy nem kellenek jeles napok. Ha egyszer ülünk le, és gondolkodunk el a testi fogyatékkal élők lelki erején, az apák kevésbé értékesnek tartott szeretetén, vagy akár a természet lágy ölén, amit mi keményre változtatunk a sok  szétdobált mocsokkal, akkor is tettünk valamit. Egyszer elgondolkodni több, mint egyszer sem elgondolkodni. De azért hadd mondjam ki, hogy az egynél jobb lenne a sok elgondolkodás.

A férjek egy része - talán nagyobb része? - úgy gondolja, a felesége nem egyenrangú vele. Talán nem is gondolják, csak zsigerből így érzik. Ha nőnapon virággal állítanak haza, akkor is így érzik. A feleségnek legyen kevesebb fizetése, a házimunka nagyobb részét ő csinálja, persze dolgozzon is mellette, a gyerekekkel a napi nyűgöt is ő cipelje a vállán, és még szexis is maradjon, mert mindez a kötelessége. Szerencsére vannak férfiak, akik szerint nincs különbség munka és munka között, és nem esik le a karikagyűrű az ujjukról, ha porszívót vesznek a kezükbe. Olyanok is vannak, akik nem csak a gyerekük pociját csiklandozzák esténként, hanem naponta foglalkoznak velük, akkor is, ha a türelmükön a gyerekük úgy ugrál, mint valami trambulinon. Sőt, még olyan férjek is vannak, akik nem keresnek szeretőt, ha a testi vágyaik langyosra hűlnek a párjuk iránt, mert tudják, a feleségük is hűséges, és úgy tisztességes, ha a feleségüktől hűséget várnak, ők is legyenek azok, mert nem akarnak kétféle mércével mérni.

Az apák megítélését is kétféle mércével gyakorolják sokan. Az apák ugyebár kevésbé hatékonyak. Lévén, hogy ha megfeszülnek, se tudnak anyák lenni. Ők apák. Ha igazi szeretettel és tisztességgel nevelik a srácaikat, akkor is kevésbé... izék, mint az anyák. Izék. Sőt bizék. Kevésbé türelmesek, kevésbé megértőek, kevésbé akármilyenek. A gyerekelhelyezési perekben az anyáknak orrhossznál jóval nagyobb előnyük van, mert kettős mércével méri a társadalom a szülőket is. Ahogy a házastársakat is. 

Nem tudom, Ti mit gondoltok, de én igen szeretném azt látni, hogy önmagához mérünk mindenkit. Mindenkinek mások a testi, lelki, szellemi adottságai, a családi háttere, a tágabb környezete, és a születéssel hozott alaptermészete. Ezek úgy különböztetnek meg mindenkit, és tesznek teljesen és megismételhetetlenül egyedivé, mint ahogy az ujjlenyomat is csak a mi ujjbegyünkön olyan, amilyen, senki másén nem. Hogy a fenébe lehetne az én női sorsomat összevetni egy férfiéval? Engem csak hozzám lehet hasonlítani, és kész! Születésemkor kaptam egy batyut, tele mindenféle képességgel, külső adottsággal, és belepottyantottak egy olyan családba, ami ugyanúgy nem hasonlítható más családokhoz... ez vagyok én. Én meg a batyum. Caplatunk, battyogunk, bandukolunk kettesben, amit menet közben találok, belepakolom a hátamon egyre nagyobbá, de nem biztos, hogy nehezebbé váló pakkba, és csordogálok tovább. Aki máshoz mér engem, és elítél, miért nem vagyok ilyen meg olyan, miért nem csinálom ezt vagy azt, miért mondok ilyent meg olyant... az kettős mércével mér. Magához mér engem, aki nem ő vagyok.

Nem bánom, legyen nőnap, meg anyák napja, és apák napja is, felőlem akár a szomorú fületlen bögrék napját is megünnepelhetjük, de (sőt DE!) mielőtt egyetlen elítélő vagy számonkérő szót is kiejtünk a szánkon, nézzünk egy pillanatra az ujjbegyünkre, hátha beugrik az ujjlenyomatunk barázdáiról, hogy ítélkezni csak magunkról ítélkezhetünk, senki másról. Véleményünk lehet. Nekem szinte mindenről van véleményem, szívesen dumálok is róla, de (megint csak DE!) próbálok nem szentenciát mondani róla. 

Írom valahol, hogy ha egy férj a koszos zokniját a szennyesbe dobja, nem a földre, az szerelmebb szerelem, mint hazaállítani egy csokor rózsával. Így gondolom, és nem is akarom másképp gondolni. Amikor "naptalan" napjainkat éljük, és senki nem köszönt minket anyaként, apaként, vagy fületlen bögreként, attól még lehetünk anyább anyák, apább apák, sőt bögrébb bögrék is. Ki a fenén múlik, ha nem rajtunk, nem igaz?