Most tettem rá a blogomra a liptais gondolataimat, a kész szöveget még egyszer átolvastam, és beugrott, milyen hülye is vagyok! Tudjátok, hogy író vagyok. Ha már megnéztétek a honlapomat (www.szerelemhajlitas.eoldal.hu), akkor azt is tudjátok, verseket is írok. És írtam egyet a kapaszkodásról is. Mert nem csak Liptai C. kapaszkodik. Mi is ezt tesszük. Lehet, hogy a csúcs, ahová felérünk, jóval alacsonyabb az övénél, de ez nem változtat a tényen, hogy mindenkinek felfelé kell törnie a saját élete útjain, hogy utána lefelé is tarthasson. Hogy legyen íve az életének.

Kapaszkodás

Gyermekként egy végtelennek tűnő

hegy lábánál állunk, melynek

távoli csúcsa bizonytalan ködbe vész.

Egyetlen célunk a csúcsra érni,

mert kiolthatatlan kíváncsiság hajt

a szabadság után, akármit is jelentsen a szó.

Kapaszkodunk felfelé, és minden lépés

nehezebb az előzőnél, mégsem állunk meg,

mert az út csak előttünk kanyarog.

Szemünket a földre szegezzük, és

annyira leköt minket a küszködés, hogy

a felérkezés extázisa elmarad.

A csúcson állva szemünk egyszerre befogja

a minden-ami-volt és minden-ami-lesz egységét,

míg rájövünk, nem a csúcs elérése volt a cél,

hanem maga a kapaszkodás.

Feltöltekezünk a felismeréssel, aztán elindulunk

botladozva lefelé, és a szerencsés kevesek

szívében tán örökre ott marad az érzés:

a lefelé vezető út is kapaszkodás.

Na, ilyen az élet. Szerintem, ilyen. Szép lehet feléfelé, szép lehet lefelé. Ha nemcsak nézünk, miközben kapaszkodunk, hanem látunk is. Aki látni mer mindent, annak az életében nem lesznek liptaiságok. Csak életségek. Szépek és csúnyák, az nem is lényeg. Vagy ez már nagyon elvarázsolt duma? Nekem nem...