Tudjátok, hogy regényeket is írok. Mostantól minden bejegyzés végére odavetem a honlapom címét, hogy átkattinthasson, aki szösszeneteknél többet is olvasna tőlem. Valamelyik új barátom a kommentjében felvetette, hogy szeretne többet tudni a hajlításról. Amikor olvastam a sorait, akkor döbentem rá, hogy eddig még nem is írtam a  másik életemről. Vagyis a regényírásról. Meg arról, hogy a hajlítás gondolata miként kergetett bele az írás kitárt karjaiba négy évvel ezelőtt. Ezek a gondolatok nem Gagyiwood visszásságairól szólnak, hanem magamról. És rólatok. Mindannyiunkról, akik nem vagyunk hírességek, még csak gazdagok se vagyunk, és ami igazán érdekessé teszi az életet, tökéletesek sem vagyunk.

A hajlítás... Hm, olyan rég írtam róla, össze kell kapnom magam, hogy a lényeget át tudjam adni nektek. Úgy gondolom, hogy két ember között a legnagyobb távolság éppen egy ölelésnyi. Nem több. De nem is kevesebb. Olyan közel vagyunk egymáshoz, és mégis olyan irdatlan távolságon kellene átívelnünk, hogy elérjük egymást! Micsoda ellentmondás, mondhatjátok. Akkor most közelség vagy távolság? Mindkettő. Attól függ, ki mekkorának látja a másik embertől elválasztó teret maga előtt. Akkorának látjuk köztünk a távot, amennyi az előítélet bennünk. Aki fröcsögve szidja a melegeket, soha nem érhet el  mondjuk egy csodálatos nőhöz, aki mellesleg leszbikus, és akinek a belső szépségéhez semmi köze nincs annak, hogy milyen a szexuális beállítottsága. Önmagában szép, csak észre kell venni.  

Jártatok már úgy, hogy sokáig semmilyen igazi kapocs nem volt egy munkatársatokkal, egy volt osztálytársatokkal, akár egy szomszédotokkal... simán elmentetek egymás mellett, lazán odabiccentve egy hellót? Aztán történt valami, valami véletlen esemény (ami talán nem is volt véletlen), és hirtelen más szemmel kezdtetek nézni a másikra, előítélet nélkül, közöny nélkül, igazi figyelemmel, és azt éreztétek, hogy jó vele lenni. Hogy bárcsak ne kéne abbahagyni az utcán ácsorogva a beszélgetést, mert már várnak titeket otthon? Hogy teljesen félreismertétek a másikat, és a szíveteket melengetni kezdi a tudat, hogy az ő szemében is ott van ez a rácsodálkozás. A rátok csodálkozás, hogy: "jé, hogy ez milyen jó fej!"

Velem már többször megtörtént. Mindig elámulok rajta, és egy ideig próbálom magamban sulykolni, hogy mindenkit, azaz MINDENKIT így kéne néznem. Tiszta szemmel, kíváncsisággal vegyes érdeklődéssel, a meglepetés örömével. Na, ezért írok a könyveimben a hajlításról. Mert ha ösztönös szimpátiával odahajolok egy emberhez, mit sem törődve, hogy szebb, gazdagabb, sikeresebb, vagy épp ellenkezőleg, lepukkantabb, szomorúbb, reménytelenebb nálam, na ilyenkor történnek a csodák. Hogy meglátjuk egymást, ahogy vagyunk. A külső rétegek nélkül. A rétegek nélkül, amelyekbe mi burkoltuk magunkat, hogy védekezzünk. Hogy mi ellen? Az mindegy. Mindenki más ellen védekezik. Ösztönösen védjük magunkat. Mert már sokszor megbántottak minket. Úgy gondoljuk, nincs bizalom.  Lehajtott fejjel masirozunk végig az életünkön, néha félve felpillantunk, aztán tekintetünket megint elrejtjük egymás elől... mert így biztonságos. Közben elpazaroljuk az észrevétlen pillanatokat, amelyekből összeáll egy élet.

Észrevettétek, hogy a társkereső hirdetésekben csak külső jellemzőiket sorolják a társra vágyók? Magasság, súly, szem és hajszín, iskolázottság, ilyesmik. Szerintetek, ezek az adatok leírnak titeket? Nem hinném. És ahhoz mit szóltok, hogy ma egy kapcsolat "megszerzése" érdekében a nők is és a férfiak is csak a külsejük megváltoztatásával akarják értékesebbé tenni magukat a Nagy Embervásáron? Bicepsz, kockahas, szilikonmell, festett szőke haj... ennyi kéne egy értékes kapcsolathoz? Tőlem nézve ezek a testi adottságok egy alkalmi kufircoláshoz kellhetnek maximum, a kapcsolathoz több kell. Viccesen azt szoktam mondani, jó, jó a hersegős, ruhaszaggatós szex, de mit kezdjek a pasival a nap többi huszonhárom és fél órájában?

A hajlítás az, ami egymás mellet tart két embert. A hajlításhoz meg az kell, hogy ne csak nézzük egymást, hanem lássuk is. Hogy három szemmel nézzünk, a felszín mögé figyelve, esélyt adva a másiknak azzal, hogy hozzá hajolunk. És ha a másik is felénk hajol, talán középen összeérhetünk. Ezt jelenti az ölelésnyi távolság, mármint szerintem. Gagyiwood celebjeinek maszkja mögött is emberek rejtőznek. Ki tudja, milyen emberek, de azért azok. Közel kerülni bárkihez lehet, ha ő is akarja. Akár miniszterelnök valaki, akár dollármilliomos sztársportoló, ha otthon leveti a maszkját, emberi arc bukkan elő, ez biztos.

Az igaz, hogy aki messzebbre lökte magát a pénzével, a kapcsolataival a valódi emberek közösségétől, annak nagyobbat kell hajolnia. Áthidalni egy csomó testőrön, luxusautón, tengerpari csodapalotákon, az komoly munka lehet! Ha valaki bezárkózik önnön különlegességének tornyába, maga tehet róla, hogy ropogni fog a gerince, miközben nyögve egy másik ember felé nyújtózik, de ettől még bárkit elérhet ő is, ha akarja. Nincs távolság köztünk. Ha előítélet nélkül nézünk egymásra, és türelemmel várunk, lesz, aki hozzánk hajol, és megtart minket erőőősen. Támaszkodni jó. Ha ketten csináljuk, akkor.

A honlapomon egész fejezetek vannak a Hajlítás sorozatom mindegyik kötetéből. Ha akartok, gondoljuk tovább ott a témát. A címe: www.szerelemhajlitas.eoldal.hu