Édesanyám szerdán meghalt. Idősek otthonába kellett vitetnem tavaly májusban, előtte négy hónap a zárt osztályon, aztán egy olyan kórház ágyán, ahol maximum három hónapig gondoskodnak egy magatehetetlen betegről, ez a mi "krónikánk" utolsó néhány lapja.

Anyu tizenhárom éves koromban lett a gyerekem. Az apám addig ütötte, míg szegénykém tudat alatt úgy döntött, hogy ebből a valóságból szépen kisétál. Átment oda, ahol a paranoia, a depresszió és az állandó bizonytalanság volt az úr. Itt élte le az életét, igazán csak engem engedett át, mindenki mást egy biztonságos falon keresztül nézett. Szeretett élni, és én megadtam neki a biztonságot, így mert és tudott is élni. Karján a kék fonott kosarával vásárolni menni, pörköltöt főzni, kávé mellett cigizni, esténként jókat tévézni. Minden napját azzal kezdte, hogy imádkozott. Órákig. És mindig a gyerekeiért imádkozott először. Mindig. Még az idősek otthonában is, motyogva, meg-megakadva, tétova szemmel körbenézve, hol is van, még ott is értünk imádkozott.

Én meg gondoskodtam róla, harminchárom évig, minden napom alapgondolata az volt, hogy anyunak kell-e valami? Már azon kívül, amit minden nap odaadtam neki. A szeretetet azt adtam, gondolkodás nélkül, cipeltem őt, úgy, hogy nem tudtam, cipekedek. Amikor két éve észrevettem, hogy a szokásos betegségei mellett valami más is visszanéz rám a szeméből, tudtam, végleges változás jön. Nem tudtam, milyen, de végleges lesz. Agyi infarktusa lehetett, jött az agylágyulás, és anyu megváltozott. Agresszív lett. A paranoia kiterebélyesedett a lelkében, én meg egy évig az állásomat visszamondva otthon maradtam vele, harcoltam egy olyan harcot, amit csak elveszteni lehetett. Innen nem volt visszaút neki. Pörgött lefelé, lassan esett szét, én meg néztem. Amikor a saját pokla legmélyére leért - ez tavaly január nyolcadika reggelén történt -, nekem támadt, apró teste hihetetlen erővel harcolt velem, hogy én nem mehetek ki a lakásból, mert megbolondultam. És két kézzel tépett, közben üvöltött... ekkor kértem meg a szomszéd nénit, aki a lakása ajtajából nézett ki ijedten, hogy hívja  a mentőt... 

Tizenhárom hónapig jártam be hozzá, a zárt osztály és az idősek otthona között, és mindig, minden helyen egy kórházi ágyon találtam. Az agresszióját rengeteg gyógyszerrel visszaszorították, de az agylágyulás megállíthatatlanul falta fel a drága lelkét. Néztem, ahogy elbutul. Napról napra, egyre messzebb került attól, amit emberi létnek hívunk. Ebből a pokolból menekülhetett el szerdán. Az otthonban látogatási tilalom van, két hete nem láttam szegénykét, hétfőn szóltak, ő is megbetegedett. Szerdán reggel az orvos hívott, hogy be kéne mennem, engem a tilalom ellenére beengednek, és mikor tudok jönni...

Három órán át ültem mellette, simogattam, a lázán és a nyugtatókon át azért tudta, hogy vele vagyok. Fájdalma se volt. Az orvos azt mondta, egy-két nap alatt kiderül, meggyógyul-e, vagy belehal? Nem tudom, igazat mondott-e, vagy ő már tudta, itt nem lehet szó gyógyulásról. Nem kérdeztem meg tőle utólag. Min változtatott volna? Ott ültem az angyalom mellett, és nem tudtam, miért imádkozzam? Ha meggyógyul, tovább butul, amíg növény nem lesz, én meg nézhetem. Ha meghal, hogyan éljek nélküle? Nélküle, a gyerekem nélkül, hiszen ő a gyerekem. Istenhez nem imádkoztam, nem érzem őt már egy ideje. Ha nem hiszem, hogy létezik, akkor minek beszélni hozzá? Akarok hinni, de nem megy. Ültem, simogattam, puszilgattam, és vártam.

Anyu arca dél felé megváltozott. A nagymamám arcán láttam ezt a kifejezést, amikor ott ültem mellette annak idején. Láttam, hogy anyu már nem az élet felé néz, hanem kifelé belőle. Ott is volt, meg nem is. A tüdejében lévő víz lassan elzárta előle az oxigént, amikor észrevettem, hogy engem néz, de mintha nem lélegezne, akkor kezdtem üvölteni. Hogy jöjjön már valaki. És anyu meg ne csinálja ezt, és lélegezzen, nem olyan nehéz az, csak vegyen levegőt. Üvöltöttem, a nővérkék azt hiszem csak miattam tettek úgy, mintha lenne még mit tenni. Anyu meg engem nézett, fényes, óriási szép kék szemével, arcán semmi fájdalom, csak nézett, én meg üvöltöttem még egy ideig, öleltem, emeltem felfelé, hátha úgy könnyebb a levegővétel, és sírva üvöltöztem. Aztán feladtam. Sírtam, és mondtam neki, szeretem, és menjen, ha így a jó. A karomban halt meg.

Mindig, amikor a barátaimmal anyuról beszélgettünk, két dolgot kértem: hogy vele lehessek, amikor meghal, és hogy ne szenvedjen. Mindkettőt megkaptam. Talán Isten adta meg? Ha ő, akkor ezt a cipekedős, beledöglősen nehéz életet is ő adta, nekem is, anyunak is. A pokoli gyerekkort, a hirtelen felnövés rettenetét, az állandó szolgálatot anyu körül, a saját életem meg nem élt álmainak vállat roppantó terhét... Isten nem igazságos, már ha létezik.  Jobb lenne, ha nem létezne. Akkor nem kéne gyűlölnöm.

Szerdán este nyugtatókkal kiütöttem magam, aludtam egy darab faként, hajnalig, aztán felébredtem, ültem az ágy szélén, és végtelen megkönnyebbülést éreztem. Anyukám emberként halhatott meg, alig pislákolt már benne az ember, de még az volt, nem kellett méltatlan szenvedéseken átmennie, én meg vele lehettem, a lelkifurdalás sem mozdult meg bennem, mivel megadatott nekem, hogy mindent megtehessek érte. Nagyon szerettem ölelni őt, meg puszilgatni, minden nap, és azt is elmondtam neki, talán nem naponta, de majdnem, hogy szeretem. Azt még nem értem, milyen lesz az ölelése nélkül élni. A pofiját se simogathatom többet. De élek, végre szabadon élhetek, és őt meg magamban hordhatom, szép emlékek között, beszélgethetek vele, mert amíg én élek, addig ő is él. 

Ha szerettek valakit, ne várjátok meg a holnapot, hogy kibéküljetek vele, hogy megbocsássatok neki, hogy kimondjátok a kimondatlant, mert talán nem lesz holnap. És a  lelkifurdalást cipelni egy életen át nem könnyű. Én cipekedtem egész életemben, nem a lelkem terhét vonszoltam, hanem az anyukámat, de az is cipekedés, és a cipekedés nagyon nehéz, higgyétek el nekem.

A színek még halványak körülöttem, még nem érdekel az ég kékje, de a lelkem könnyű.  Teher nélkül kelek és fekszem. A fájdalom nem teher. Tapasztalás. Tapasztalni jó. Cipekedni rossz. Ne tegyétek!