Na, nekiindulok az évnek. Jókedvvel. Bőséggel még nem, de az is össze fog gyünni. Mert akarom. Ha ezen múlik, össze fog gyünni. A tisztes megélhetés meg nem is olyan rossz. Egyébként is, kinek mit jelent a bőség, hát nem?
A bőséghez is köze van a mai gondolatsoromnak. Elton John apa lett karácsonykor. Béranya szült neki és férfi párjának egy kisfiút. Vagy kislányt, már nem is tudom. Nem is számít, mert nem ez a hír a lényeg. A lényeg nekem legalábbis az, hogy kinek áldás egy gyermek születése? Amikor anyu úgy döntött, megtart engem, tudta, hogy apám ezerszer ígérte, abbahagyja a piálást, hogy nem veri meg többet, elvonón is volt többször, mégse lett jobb apa és jobb férj. A bátyám már szenvedett, erre anyu még engem is ebbe az "édes" családi körbe pottyantott, hadd szenvedjek én is. Mert ugye apám majd a második gyerek érkezésétől megváltozik. Ti is tudjátok - látatlanban tudjátok -, hogy apám alkoholista maradt. Annyi volt a változás, hogy már hárman szenvedtünk tőle. Apám azt mondta, akar még egy gyereket, áldás lesz, de csak anyut akarta még jobban magához láncolni. Anyu is akart engem, mert áldás leszek, de csak apámból akart jobb embert csinálni.
Tehát az a kérdésem, hogy a gyermekre vágyók mit is akarnak igazán? Egy új életet elindítani a világba, végig támogatva, de nem kényszerítéssel irányítva a kicsit, és örülni minden közösen megélt napnak, ez lenne a cél? Vagy a felszínen ez, mögötte meg ott van a társadalmi elvárásoknak való megfelelési kényszer, az önnön életük kiteljesítése egy gyerek által, a menekülés az elmúlástól azzal a tudattal, valaki tovább viszi azt, amit a szülővé válni akaró ember hozott a világba a saját születésével...
Azt hiszem, mindkettő igaz. Emberek vagyunk, nagylelkűek is vagyunk, irgalmatlanul önzőek is vagyunk, szeretni is tudunk, gyűlölni is tudunk, ki is tudunk tartani, fel is tudunk adni. Ilyen az ember, összevissza mindenféle. Elton John homoszexuális, tehát klasszikus családmodellt nem tud adni a gyerekének. Elmúlt hatvan éves, tehát sportos, laza szülő se lehet. Azt hiszem, leginkább magáért akarta a gyereket, és úgy fogja felnevelni, ahogy a többi gazdag és híres ember. Testőrökkel, dadákkal, luxusban, a kicsit betegesen elkényeztetve, vele naponta, rendszeresen nem foglalkozva, mert a karrier mégis csak karrier. És ezek ellenére szeretni fogja a gyerekét. Aggódni fog érte, a lehető legnagyobb boldogságot fogja kívánni neki, ha bajba kerül, ki fogja belőle húzni, és soha, SOHA nem fogja belátni, sokkal inkább magáért fogadott béranyát, mint a kicsiért. Anyu se látta be, az önzése nagyobb volt a szereteténél, amikor a biztos pokolba beleszült engem. Mégis szeretett, mindig szeretett. Védett az aputól, hagyta magát verni, hogy minket ne verjen a részeg apánk, akárhogy is szűkölködtünk, mindig volt mit ennünk, ha neki nem jutott étel, akkor nem evett. És ma is, az elbutulás lejtőjén lefelé száguldva mindennap azzal kezdi a napját, hogy a gyerekeiért imádkozik. A mondatokat már nem mindig tudja befejezni, meg-megáll közben, de mondja. Értünk mondja, csak értünk...
Nem hinném, hogy bárki is ítélkezhetne egy másik ember felett, hogy az milyen szülő is. Nekem nem tetszik, ahogy a hírességek abnormális életet adnak a csemetéiknek, mert ahogy ők élnek, az abnormális, és egy gyerek, ha ezt látja normálisnak, akkor szinte lehetetlen megváltoznia. A luxus, a személyzet, az elzárkózás, a nyilvánosság előtt való integetős hazudozás... Ez beteg élet. Ha rajtam múlna, ilyen életre nem ítélnék egyetlen gyereket sem. De afrikai faluban, AIDS-es szülők HIV-pozitív gyereke sem lehetne senki, aki betegen várja, hogy éhen haljon.
Senki nem tud túllépni a saját árnyékán. A természete, a neveltetése, a vágyai, a társadalmi szokások... mind-mind meghatároznak egy embert. Ki dönthetné el, hogy ha valaki csak egy gyereket vállal, mert meg akar adni neki mindent, vagy ha valaki akár öt gyerkőcöt is felnevel, mert a többezer éves kultúrája azt súgja neki, sok gyerek kell, védekezni meg bűn, Isten ellen való... ki dönthetné el, hol az igazság? Én biztos nem.
Egy dolog van, ami felett pálcát szoktam törni. Ha valaki tudatosan rosszat tesz a gyerekével, az nem tolerálható. Pedofil apák, a gyereküket verő szülők, a gyerekükre erőszakkal a saját vallásukat, életfelfogásukat rákényszerítő szülők... őket jól pofán tudnám verni, ha tudnék bárkit is pofán verni. Márai Sándor írta, hogy egyetlen igazság van, amit nem tud felülbírálni, és ez az, hogy SOHA SENKINEK SZÁNDÉKOSAN NE TEGYÜNK ROSSZAT. Ez a lényeg. A szándékosság. Aki szülő, szeresse a gyerekét, ahogy tudja, és szándékosan ne tegyen neki rosszat. Aki nem szülő, imádkozzon, hogy a szülők tudják, mit is jelent a szándékos rossz.
