Újraolvastam az előző bejegyzésemet. Meg a kommenteket. És szomorú letten, a fenébe is! Pedig péntek van, jön a hét legjobb része, amikor önmagam lehetek. Pihenhetek, gondolkodhatok, írhatok, megoszthatom magam a barátaimmal, és csak Citaként, se tanár, se kórházi látogató, se elfoglalt ügyeit rohangálva intéző honpolgár nem kell, hogy legyek... csak Cita. Naná, hogy ez a hét legjobb része!!!

De ami fojtogat, akkor is kiírom magamból, ha péntek, ha nem péntek van ma. A szomorúságot meg kell élni, bele kell zuhanni, mélyen, teljesen, hogy kimászhassunk belőle.  Nem tudom, meséltem-e, hogy tanár vagyok. Író ÉS tanár. Sok száz gyerekem van. Ha egy tanár komolyan veszi a feladatát, az kicsit szülő is. Én nem csak kicsit szoktam szülője lenni a srácaimnak. Ez alkat kérdése, én meg nem tudok nem mindent odaadni egy órába. A kölykök meg érzik ezt, és annál is többet visszaadnak, mint amennyit én adok nekik. Jó kis "üzlet" ez. Olyan szeretet-szerű üzlet.

Tudjátok, a szívem megszakad, hogy mennyire eltávolodtak a felnőttek a mai kölyköktől! Ez már nem kilométerben mérhető. Ez már nem is ugyanaz a bolygó. Talán galaxisok választják el a generációkat. Szülők és csemetéik között mindig is űr tátongott. Ez természetes. De ezek a külön galaxisok, köztük a jéghideg, néma és sötét űr... ez most más.

A gyerekek már nem gyerekek. Csak jogilag azok, tizennyolcéves korukig. De amit látnak a világból, attól nagyon gyorsan elveszítik az ártatlanságukat. És ez nem a szüzességről szól. Az ártatlanság a fontosabb a kettő közül. Az együgyűség elvesztése. Írom valahol (már nem is tudom, melyik könyvemben), hogy a gyereklét legszebb adománya az együgyűség. És én ezt szó szerint értem. Aki egy-ügyű, annak egyetlen ügye van, ÉLNI. A gyerekek csak élnek. Együgyű boldogságban, csak az adott pillanatot élvezve, de abból a pillanatból aztán MINDENT kiélvezve... Ez a boldogság. Hogy nem tökölünk azon, kit kell még felhívnunk, mit kell még megvennünk, hol és kinek kell valamit megtennünk. A jövőn agyalni állandóan, az nem boldogság. A pillanat élvezete, gondolkodás nélkül, mosolyogva, úgy, hogy nem is tudjuk, mosolygunk, az a boldogság. És a gyerekeink is kezdik elfelejteni, milyen érzés csak a pillanatot élni. 

Csupa csábítás, csupa megvehető álom az élet. A gyerekeké is, hiszen a kereskedelem, a média is rájött, a szülők MINDENT megvesznek a srácaiknak. Amit pénzért kapni lehet, azt a gyerekek akarják, a szülők pedig megpróbálják meg is venni. Soha nem élt az emberiség ilyen veszélyes korban. Az emberi önzés adott, mindig az volt, de nem volt ennyi lehetősége kiélni azt. Most van. Mindent meg lehet venni. Tárgyakat. Mindenféle tárgyat, amit csak az emberi fantázia kitalálhat. Embereket is vehetünk. A testüket, a gondolataikat, a munkájukat... bármit.

Konrád György írta valahol: a kisgyerek önzése, mint az őszibarack, gusztusos. Igen, egy ideig az. Mert olyan kis édes. Aztán felnő, és már nem olyan édes. Már elvárnánk, hogy fogja vissza magát. De hogy tehetné, ha az értékrendje már kialakult, és az a legfontosabb igazsága, hogy mindenhez joga van. Jogai vannak, kötelessége meg nincs. Ezt tanulta gyerekként. Beléivódott, összenőtt vele, élete alapköve lett. És itt a vége. Mert a felnőttek hiába papolnak neki, csak érteni képes a szavakat, érezni nem tudja az igazságukat. Mint a vak, akinek egyre kétségeesettebb elszántsággal akarjuk elmesélni, milyen gyönyörű a napfelkelte. Ő meg, hallgat minket, bólogat, de nem érzi át, amit mondunk. Érteni tudja, érezni nem tudja.

A gyerekek is ilyenek ma. Már a gimnázium előtt szembesülnek a szexszel. Vagy a neten, vagy élesben. Aztán jön a pia, a részegen végigdülöngélt hétvégi bulik sora, persze előbb-utóbb belefutnak valamelyik kábítószerbe is, és... Huszonévesen már nincs mit várniuk. Mindent kipróbáltak, amit nem, arról is hallottak már... üresen élni, remények nélkül, a pénzt hajtva, minden hétvégét átbulizva, ez kiöli az ártatlanságot. A fantáziát is. Ezért olvasnak olyan keveset. Ugyan, mit is adhatnak a betűk a Dolby hanghatású, 3D térhatású, szupersztáros filmek mellett? 

Sajnálom a gyerekeimet, és segíteni se tudok nekik. Ők a vakok, én meg gagyogok a napkeltéről, vagy ők akarják megértetni velem, mi a jó az életvitelükben, de én még egy nyamvas füves cigit se szívtam el soha... erőlködöm, a semmiért. Igen, két galaxis, jóóó messze egymástól. És az egyetlen képzeletbeli híd a kettő között, a PÉNZ. Na, annak sikerül átívelnie a távolságot. Az érzelmek meg, maradnak ott, ahol vannak, végtelen távolságra egymástól, és mindenki úgy boldogul, egyedül, ahogy tud. Vagy ahogy NEM tud...