Tegnap óta a bulvár ontja a hírt a mi szegény fejünkre, hogy bizony a naaagy Csernus doktort elhagyta a felesége! És mindegyik felvezetés középpontjában ott a konklúzió. Hogy a naaagy pszichiáter lám a saját életét sem tudja meggyógyítani, hiába tanítja ezt másoknak. Hogy visszakapta a sorstól, amit megérdemelt. Hogy ha másokkal olyan keményen tudott üvöltözni, hogy gyávák a saját gondjaikkal szembe nézni, most üvöltözhet magával is. Végre igazság tétetett...
Hát, én is már szinte az édes káröröm zamatát kezdtem felfedezni a nyelvem hegyén, hogy jól megkapta ez a nagyképű férfiállat, aztán az egyik cikkszerű akármiben szemembe ötlött, hogy tíz nap múlva jelenik meg a jó doktor új könyve. MINŐ VÉLETLEN!!! És ebben a könyvben le fogja magát leplezni. Őszintén szembenéz magával is, ahogy másokat is erre akart a durva szavaival rávenni. Elmondja a tutit a házasságáról, lerántja a leplet a titkairól, de ERRE AZ OLVASÓKNAK MÉG TÍZ NAPIG VÁRNIUK KELL. Ja, már értem. Reklámfogás. Így már kerek a történet. A jó doktor bácsi eddig másokról írt okosakat. A Nőről, a Férfiról, a Szeretetről, meg ilyen nemes nagy gondolatok tömkelegéről. De a gazdasági válság a felkapott írókat is elérte, egyre nehezebb eladni a híres honi szerzők könyveit is, kell az újítás. Az önmarcangolás, az "én is hibáztam" melldöngetése, a "nézzünk be a híres ember bugyijába" kukkolási vágya új irány Csernus Imre írói pályáján.
Amikor a hóhért akasztják, azt a jónép szokja' élvezni. Jobban, mint amikor egy szegény áldozat himbálózik a kötél végén. Egy sima áldozat "halála" megszokott. Naponta láthatunk ilyen bukásokat. A bank által kilakoltatott család, iszapba temetett otthonok, egy hajléktalan derékig a kukában... szemünk hozzászokott az ilyen látványokhoz. De ha egy híres ember ismeri el, hogy gond támadt az életében, az jó. Kevésbé irigyeljük a kiváltságosokat, ha néha-néha a tökéletesre hazudott életüknek egy-egy kellemetlen darabkáját is "megcsodálhatjuk". Igazságosabbnak érezzük tőle a sárgolyó forgását.
Ennél már csak az érdekesebb, ha utólag kiderül, hogy a cölöpünk igazi gagyiföldi lény, és ugyanolyan pofátlansággal hazudja ránk vélt és valós gondjait, ahogy élete csodálatos sikertörténetét is ránk hazudta évekig. Hogy a mellcsapdosás lehet, hogy igazi tragédiát takar, de ebből is azonnal pénzt lehet fialtatni, és ezt gondolkodás nélkül meg is teszi az, akit szíve mélyéig átitatott a hazugság. Boldogulni csak hazugsággal, szépen, ahogy a csillag jár az égen...
Csernus Imre nekem közömbös. Párszor láttam vele egy-egy beszélgetést, mivel taszított a stílusa, nem követtem a pályáját. Ami a cikkcímekből rám ragadt, annyit tudok csak. Mivel nagyon érzékeny ember vagyok, a terápiáját - magamból kiindulva - veszélyesnek gondolom. Engem kegyetlen szavakkal képletesen meg is ölhetne. Felelősség terheli azt, aki mindenkit ugyanazzal a technikával kezel. Tanár vagyok, egy jó tanár is olyan, mint egy pszichológus. A lélek gyógyítója is. Sok tapasztalatot összegyűjtöttem, és úgy látom, ösztönzéssel többet lehet elérni, mint ha gyepáljuk a gyereket. A felnőttek meg nagyra nőtt gyerekek, nem többek. És akár üvöltök egy gyerekkel, akár fényezem a sérült lelkét, ha a gyerek
SAJÁT MAGA
nem akarja, hogy változzon, rojtosra téphetem a szám, semmit el nem érek. De én nem végeztem pszichológia szakon, klinikai pszichiáter se lett belőlem, csak sima mezei emberke vagyok. Egy nagyra nőtt gyerek, aki nem szereti, ha kiabálnak vele. És azt sem szeretem, ha hülyének néznek. Ha kedvelném Cserus Imrét,
AKKOR SE
venném meg az új könyvét. Mert hülyének nézett, mert az élete tragédiáját, mint valami nulla százalékos fogyasztó energia italt akarja rám sózni. Mert a kárörömömre épít, meg a sajnálatomra, amiket mesterségesen akar feléleszteni bennem. Én pedig szeretek magamtól érezni. Ha már emberi lényként inkarnálódtam a sárgolyónkra...
