Mi, törpék is óriások vagyunk valamiben. Azért, mert a cölöpök világa törpéknek akar látni minket, befolyásolható, átverhető, kihasználható töpszliknek, mi még nem kell, hogy ilyennek lássuk magunkat, amikor tükörbe nézünk. ÉN nem törpének látom magam. Remélem, TI sem...
Mindenben egyenrangú vagyok bárki mással. Szerencsésebb lehet nálam akárki, a vagyona, a szépsége révén, de ettől még nem különb nálam. Csak szerencséje van. Az eszem forgása, a szívemben dobbanó érzések, a tetteim ... mind-mind tükrök. Igazi tükrök, mert ÉN vagyok bennük. Nem a bankszámlámon szereplő végösszeg, sem a cicivillantásaim, de még csak a KI-HA-ÉN-NEM versenyben elfoglalt pozícióm sem ír le engem. Titeket se a külsőtök meg a fizetésetek határoz meg. Gagyiwood lakói is emberek valahol a nyilvánosság előtt játszott szerepük mögött. Hogy milyen emberek, azt nem tudni. Mert széthazudják az életüket. Olyanná hazudják, amilyennek szerintük, Mi, törpék akarjuk látni őket.
Hát, én nem photoshoppal agyoncikornyázott, műéletet élő bábuknak látnám őket, ha rajtam múlna. Minden emberre kíváncsi vagyok. HA tényleg ember, nem pedig báb. Még a híres emberek is érdekelnének, HA megmutatnák az emberségüket. Így, ahogy most élnek a Hülyék Földjének cölöp-celebjei, viszont nem érdekelnek. Ha Magyarországra jönnek forgatni, koncertezni, vagy éttermet nyitni, és félnapos fagyoskodás után akár egyetlen kicsi pillantást is vethetnék rájuk, amikor testőreik gyűrűjében kivonaglanak a szállodájuk forgóajtaján... még így sem érdekelnek. Vonaglani én is tudok. Csak én röhögök közben, mert tudom, hogy önnön szobromként riszálni nevetséges. Ők nem tudják. Ezért nem érdemelnek egyetlen érdeklődő pillantást se.
Most jutott eszembe, írtam én egy verset a törpeként is óriás magamról. Rólatok is szól a vers. Mindenkiről, akire a tükörből ő maga néz vissza.
Kívül-belül
Néha nézőként, szemlélődve figyelhetem életem,
és azt kérdezem, ezért az adományért
áldjam, vagy átkozzam Istent?
Hihetetlen, de e képesség egyszerre áldás és átok,
általa lehetek egyszerre apró és óriás.
Egyszerre lenni kívül és belül, az maga
a gyötrelmek nélküli teljesség.
Szeretve gyűlölt kettősségem bélyegét
van, aki sajnálkozva, van, aki irigykedve nézi,
de szerencsétlen véletlenről suttognak ezek is, azok is.
Véletlenek kósza koccanásai csupán,
próbálom magamat is meggyőzni –kevés sikerrel-,
míg életem filmjének kockáit bámulom.
Isten tervében nem létezik véletlen,
az emberi önigazolás vágya szülte mentségként,
mert hinni még a hitetlenek is akarnak.
Egyszerre részt venni valamiben, és megfigyelni azt,
mindez türelmet, megértést, végül elfogadást szül.
Ezt sugározni születtem én, a parányi pöttyként is óriás.
Hát, ennyit a véletlenről!
Nincsenek véletlenek. Ami annak látszik, az is okkal olyan, amilyen. A cölöpök okkal engedték magukat bábukká silányítani. Mi, NEM-TÖRPÉK is okkal maradunk ki a kivagyi életből. Pont ezért kezdtem blogolni, a regényírás mellett ilyen máshogy is írni. Rövidebben, személyesebben, odamondogatósan. Most értettem meg, ahogy a versemet újraolvastam. A törpeség ellen tiltakozom minden bejegyzésemmel. Az ellen, hogy a média ostoba, agyatlan törpeként gondol rám! Kiadom magamból az indulataimat, amit inkább itt pötyögve adok ki, mint részegen dülöngélve. És harcolok. Ha szavakkal, akkor szavakkal. Hallod, Média nagyságos asszony? NEM VAGYUNK TÖRPÉK! ÓRIÁSOK VAGYUNK! És TE belőlünk élsz. Meg fogsz TE még lepődni, amikor rájössz, nem Mi vagyunk érted, hanem Te vagy értünk... És amikor pofára esel, én ott leszek, és röhögni fogok. Csak riszálni nem fogok közben...
