Vasárnap délután a rokonaink támogató szeretetére támaszkodva a bátyám és én szétszórtuk anyukám hamvait a máriagyűdi templom feletti erdő egyik békés szegletében. Anyuci imádott Máriagyűdön, a templomban imádkozni, lévén híres Mária kegyhely. Sokszor ültünk kocsiba hármasban, és töltöttünk egy-két órát a templom hűvösében, utána meg az előtte lévő kis parkban. A Mecseken gondoltuk a búcsúszertartást, aztán én, ahogy hazahoztam az urnát, napokig valami furcsa tagadást éreztem, hogy "nem, nem, a Mecseken nem"... persze, anyu a Mecseken régen nem járt már, hiányzott a személyes kötődés, ezért volt a rossz érzésem. Átbeszéltük, és jött az új ötlet. Anyu most ott van, ahol szeretett lenni. Persze végigsírtam, de ez is így volt jó. Amit meg kell élni, azt meg kell élni. Szerencsés természetet kaptam a születésemkor, mert igaz ugyan, hogy nagyon tudok érezni mindent, a fájdalmat is üvöltve-zokogva élem meg, de utána elég könnyen vissza tudok térni az igazi önmagamba. Hálás vagyok ezért. 

Tegnap, tehát hétfőn még egy óriási "adag" fájdalom várt rám, a gyászmise anyu kedvenc pécsi templomában. Azt is végigsírtam, és mire este hazaértem, valami végtelen, magamat éppen csak vonszolni tudó fáradtsággal a vállamon, ott volt bennem az érzés, a megkönnyebbülés érzése is. Minden úgy jó, ahogy van. Mindkét nap szép volt, fájdalmas, de szép. Örülök, hogy ezek a napok mögém kerültek, és ha előrefelé nézek, már csak magamat látom. Az anyukám hiányával ugyan, de akkor is csak magamat. Az édesanyánk elvesztése pótolhatatlan, mindenki tudja ezt, aki már megélte, de én csak most kezdem halvány sejtésként érteni, hogy így, ezzel a hiánnyal is lehet teljesen élni. Alkalmazkodva az új körülményekhez, mert ez is egy körülmény, mint egy válás, egy állás elvesztése, egy masszívabb betegség és a következményei... ezek a változások mind-mind mi vagyunk. Anyukám hiánya maradni fog, amíg élek, ez biztos, a legváratlanabb pillanatokban csaphat le rám a kifosztottság érzése, se felkészülni, se beleszokni nem fogok, ez biztos. De képes leszek vele élni, ez is biztos.

A nézőpontom viszont örökre megváltozott. Az egyik nézőpontom. Lévén hogy rengeteg nézőpontunk van. Van egy probléma, egy hír, egy kép, akármi, és mi úgy nézzük, hogy a témához kapcsolódó nézőpontunkon átszűrjük az információt, és ösztönösen véleményt alkotunk, nem is tudva legtöbbször, hogy saját, egyedi szemléletünk miért pont olyan, amilyen. Mivel egész életemben sok fájdalom ért a külsőm miatt, nem úgy reagálok a mások csúnyaságát-kövérségét-alacsonyságát-akármilyenségét kritizáló szavakra, mint azok, akiket nem bántottak soha a külsejük "csorbasága" miatt. Érzékenyen érint, magam miatt, ezért, ha másokat bántanak, az is érzékenyen érint, szintén magam miatt. Mert tudom, milyen, ha bántanak, nem kívánhatom másnak, hogy átélje az érzést.

Mostantól az "anyátlanság" érzése is más nézőpontból fog érinteni. Másképp fogok sírni, ha egy gyerek elveszíti az édesanyját, akár filmben, akár a valóságban történik meg majd valakivel, mert valószínűleg sírni fogok. A személyes nézőpontom olyan közel hozza  egy ismeretlennek a fájdalmát, hogy azonosulnom kell vele. Nem akarom, mégis meg fog történni. Osztozni fogok számomra idegen emberekkel, pusztán csak azért, mert lett egy közös pontja az életünknek, ami láthatatlan szállal összeköt majd minket. 

Jó, hogy tele van az életünk láthatatlan szálakkal. Érzések, gondolatok szálai kapcsolódnak össze, közösséget hoznak létre emberek között, akik élnék a saját önző kis életüket, ha ezek a szálak nem kötöznék össze őket másokkal. Észrevétlenül. Láthatatlanul. Eltéphetetlenül.

Emlékeztek a "Holt költők társasága" című filmre? Ahogy a tanáruktól búcsúzó diákok egyenként felpattannak a székükre, hogy így, szavak nélkül mondják el a tanáruknak, megtanulták a legfontosabb leckét: mindent meg KELL nézni más nézőpontból is. Csak így lehet megérteni másokat, beleélve magunkat a helyzetükbe, mert ha megértjük őket, könnyebb el is fogadni a másságukat. És ha elfogadunk mindenkit, úgy, ahogy van, akkor az intolerancia vinnyogva kihal, és lehetünk végre TÉNYLEG "embertársak". Igazi társak az élet nevű naaagy kirakósjáték vigyorgó darabkáiként, egyedi különlegességünkben, mégis szorosan passzolva a játék többi darabkájához...   

Ide simítom az egyik versemet, mert talán anno, évekkel ezelőtt jobban el tudtam mondani, mit is jelent a szálak összefonódása. Akkor nem a fájdalomtól néztem, a gondolataim gabalyodásától néztem, más volt a nézőpontom, de akkor is a lényeget próbáltam elkapni. Mire valók a gondolatok, ha nem pillangók utáni kapdosásra. A gondolatok pillangói röpködnek, kapdosni őket meg jó. 

Gondolatok

Gondolatokat gombolyítok. Óriási motring az elmém,

láthatatlan szálak milliárdjaival szorosan fonódva.

Szálárnyékok rejtekéből felismerések villannak elő,

hogy gyorsan visszasimuljanak az egészbe.

Egyszerre gyorslassú gondolataim káosza mögött…

ott a mindenség nyugalma.

Elgondolt semmiségeim végtelenjei

keringenek tér és idő gátja nélkül,

hogy összesűrűsödve csodákká lényegüljenek.

Gondolataim mézgája tartja össze életem,

hát gombolyítok tovább.