Igazán hálás vagyok azért, hogy aggódtok értem, és hogy hiányzom nektek. A hiány kölcsönös. Azért hallgattam már két hete, mert a magántanítványaim közel fele vészes közelségbe került az írásbeli érettségihez, így a történelem rejtelmeibe a szokásos időmennyiség közel háromszorosával próbálom beavatni a kis bolondokat. Ez rendszeresen napi 8-10 órát jelent, amit letanítani, zsinórban, pihenés nélkül... aki tanított valaha, az tudja, hogy embert próbáló feladat. Pár napja este már tántorogtam a lakásban, közben vigyorogtam magamon, ahogy kétszer is nekimentem az ajtófélfának, pont, mint egy részeg ember. Vicces volt. A fáradtság is az, már ha van időm rajta gondolkodni.
Bevallom, felétek se néztem az előző bejegyzésem óta. Most jutott eszembe, az első könyvemben sikerült egy jó kis alliteráló mondattal elkapnom ennek a zsigeri fáradtságnak a hangulatát: "Tele voltam valami furcsán fényes fáradtsággal." Azt hiszem, így írtam le azt, amit most élek is. Még a színek és a zajok is furcsák ilyenkor. Szűrtek, mintha vattán át hallanék és néznék. Látok is, meg nem is. Hallok is, meg nem is. Koncentráció koncentráltan... ha ennek van valami értelme egyáltalán.
Jön a húsvét. Krisztus húsának elvétele. Tudjátok, hogy az Istenbe vetett hitemet a tragédiák útvesztőiben valahol elvesztettem, nem is agyalok egy ideje rajta. Most, a halál és feltámadás ünnepén bizarr analógia ugrott be a fejembe, egyenest annak a közepébe. Hogy nemcsak Krisztus támadt fel a kínhalála után. Hanem minden ember, akit tragédia ér, és azt túléli, kis halált él át, nevezzük majdnem-halálnak, és amikor túlevickél a fájdalom végtelennek tűnő akármijén, mondjuk tengerén - bár ez nagyon költői, ezért túlzónak érzem -, utána újjászületik, azaz feltámad. Esélyt kap arra, hogy a napi monotónia taposómalmából rövid időre kikerülve, máshonnan is ráláthasson az életére. És ha szeme is van és esze is van, meg persze bátorsága is ahhoz, hogy megértse, miért lát mindent másképp kívülről, mint látta annak idején belülről... akkor kezdhet valami újat az életével. Kiszállhat abból, ami rossz. Igazat mondhat, a kényelmes hazugságok helyett. Jóváteheti azt, amit mások ellen vétett. Feltámaszthatja magában azt az embert, aki gyermekként lehetett volna belőle, ha le nem fekszik a társadalmi, családi és önzésbeli elvárásoknak.
Imádok kisgyerekeket figyelni. Nézni, ahogy játszanak, önfeledten, tiszta szemmel nézve mindent, őszintén kimondva, amit éreznek, azt se tudva, mit jelent a konvenció és a megfelelés vállat roskasztó és lelket sorvasztó terhe. Rengetegszer gondolkodtam már azon, mikor és miért felejtjük el, milyen volt gyermeknek lenni? És arra jöttem rá, hogy nem mi felejtjük el, hanem a felnőttek felejtetik velünk el. Esélyünk sincs ellenük. " Kisfiúk nem sírnak." "Ne mondd el a nagyinak, hogy..., nehogy megbántsuk vele." "Hogy nézel ki, tiszta kosz a ruhád, mit szólnak majd a szomszédok? Azt fogják hinni, hogy nem mosok rád." "Azonnal hagyd abba a cirkuszolást, mit gondolnak rólunk az emberek? Ha nem fejezed be, de rögtön, otthon kapsz!"
Olyan könnyű elveszni a sok "okos" felnőtt elvárásai között bolyongva! Akárhány gyereket is tanítottam, mindig elborzasztott, hogy milyen kis korban megtanulnak hazudni és alakoskodni. A túlélésre játszanak, csak nem tudják. Ők csak teszik, amit elvárnak tőlük a "magasak". Nem lehet egy fenékkel két lovat megülni. Nem lehet egyszerre ártatlan gyerekszemmel rácsodálkozni a világra, közben ősöreg szemmel cinikusan kinevetni azt. Bárcsak lehetne!
Most, húsvét közeledtével azt kívánom magunknak, ha a húsunkat elveszi tőlünk a tragédia, és üvöltve farigcsáljuk önnön magunkat, ahogy a csapdába esett állat rágja le saját lábát, hogy szabadulhasson, akkor utána megkaphassuk azt az áldást, hogy feltámadva korábbi tetszhalál-életünkből, újra tiszta szívvel és szemmel nézhessünk magunk köré... mert amit tiszta szemmel láthatunk, az szép. Amit előítélet nélkül nézünk, az igazi. Nincs csúnya ember. Nincs ronda táj. Nincs oknélküli élet. Anyukám életének és halálának értelme volt. Íve volt. Oka volt. Az enyémnek is van íve, és a tieteknek is. Fölfelé vagy lefelé tartsunk az úton, nem számít. Az út számít. És a keresztünket is lehet fütyörészve cipelni, akkor is, ha nehéz. Mert nehéz. És mindenkinek van egy darab összetákolt kereszt a vállán. Anyagi teher, a rossz házasság terhe, a megrokkant egészség súlya, a csalódások dekái, a sérelmek kilói, a reménytelenség mázsái... roskasztanak minket, cipekedünk mi is. Én nem bánom.
Mi végre az ember, ha nem tapasztalásra? Tapasztalni meg csak cipekedve lehet. Teher nélkül lemaradnánk a megkönnyebbülés öröméről. Én az elmúlt két évben cipekedtem, és most örömmel ledobom a keresztemet, és hálás vagyok, ha nem Istennek, akkor akárkinek, de akkor is hálás vagyok, hogy a görnyedés után megélhetem a felegyenesedés boldogságát. Úgy tudok örülni egy-egy fárasztó nap csendes, derűs végének, ahogy éhező ember örül a száraz kenyérhéjnak! Pont úgy...