Victoria Beckham nullás csaj, abnormális méretű műmellekkel. Azt nyilatkozta minap a kis nullás, hogy a divatbemutatójáról kitiltotta a nullás méretű modelleket. Mert hogy nem ilyenek az igazi nők. És ő megérti, hogy a férfiak miért utálják a kórosan sovány nőket. Hogy akkor ő miért nullás, arról nem nyilatkozott. Ahogy arról sem, a férjecskéje mit szól az ő negyvenkét kilós és huszonnyolc dekás testéhez. Csak nem reklámfogás lenne? Hiszen olyan kicsi a ruhamérete, hogy nincs is. Lassan ő is már csak nagyító alatt látszik. Igaz, hogy a kétdimenziós testén mindig méregdrága ruha feszül. A divattervezők (kivéve V. Beckham nagytiszteletű tervező asszony!) álma az ilyen nő, kevés anyagból ki lehet hozni a ruhakölteményeket, ráadásul a szabással is alig kell foglalkozni, mert egy ilyen testen nincsenek ívek, amelyeken megtörne a ruha omlása. Ezek a nők olyanok, mint valami vigyorgó ruhafogas, minden jól áll rajtuk. Csak aztán le ne vegyék a ruhát, mert mindenkinek sav tódulna a torkába az ijesztő látványtól. Nekem még ruhában is ijesztőek. Mert a lábuk és a karjuk sajnos kilátszik, és ez a látvány is elég az összerázkódáshoz.

Gagyiwood női között hurrikánszerű sebességgel terjedt el a nullás méret iránti rajongás. Vannak olyanok közöttük, akik szerintem a boldogtalanságtól aszottak, őket felmentem. A boldogtalanság el tudja venni az ember étvégyát. De azok a rémek, akik eszement önsanyargatással váltak piszkafákká, azok komoly büntetést érdemelnének. Nem maguk miatt. Mindenki úgy szarja el az életét, ahogy úri kedve diktálja. De ezek a nőszerű lények kamaszlányok millióit teszik tönkre, ahogy tele torokból üvöltik, milyen mesés is állandóan diétázni, sportolni inuk szakadtáig, vagyonokat költeni a testüket alig takaró ruhákra, és az arcukat vastag máz alá rejtve vonaglani a férfiak előtt. Mert nincs is más dolga egy nőnek, mint annyi férfi farkát felállítani, amennyiét csak tudja, hiszen erre születtünk, mi nők...

Hát, én nem erre születtem. Egyetlen nő sem erre született. Az emberségünk lóhosszal megelőzi a nemiségünk fontosságát. A nemiség fontos. A hálószobában. Oda való. Ott aztán tombolhat kedvére, fekete tangában, felpolcolt melltartóban, egzotikus parfüm felhője mögött, ha ehhez van kedve. Magánügy. Illetve annak kellene lennie. De nem az. Mert azok a nők, akik nem ismerik saját emberi értékeiket, azok jobb híján a puncijukat árulják. Azt hiszik, nincs is másuk. Egyetlen nő sem azonos a megdughatóságával. Egy sem. Talán Gagyiföldje asszonyai ezt nem tudják? Akkor sürgősen el kellene magyarázni nekik. Hogy észrevegyék, nem ők találták fel a spanyol viaszkot. Hogy felelősségük van. Aki vállalja, hogy mérceként néznek rá, az legyen is az!

A férfiak libidója befolyásolható. A nemiségük látványra indul be, ez igaz. De hogy milyen látványra, azt mi, nők dönthetjük el. A barokk festmények erősen dús idomú hölgyei azért kerültek a képekre, mert a kor férfiai szerint az a nő az igazi nő, akibe jóóól bele lehet markolni. A XIX. században nem talált semmit erotikusabbnak egy férfi annál, ha a tetőtől-talpig felöltözött hölgyek bokája kivillant a ringó ruha alól... Mi csináljuk a férfi vágyát, akkor csináljuk szebbé! Nem kell piszkafa kurvának látszani, hogy tetsszünk. Lehet egyszerűbben is. Lehet úgy, hogy ne érezzük vagyontárgynak magunkat. 

Arról nem is beszélve, ha egy férfi ráfekszik egy piszkafára, az oly érzékeny bőrét felsértik a mindenféle kiálló csontok, még belilul a teste, aztán hogy fog kinézni egy pasi horrorisztikus aláfutásokkal minden nemes testrészén! Tehát azért ne legyünk csontkollekciók, hogy védjük partnerünk kisbaba-érzékenységű bőrét. Legyünk tekintettel a férfiak bőrének finomságára, és kezdjünk ENNI! Hiszen minket csak a legjobb szándék vezérel, ugye. Az önzetlenség meg egy igen nemes erény...