Soha egyetlen Megaszárt nem néztem meg, és amit a másik csatorna csinált, tehetségkutatót, azt se. Még a nevére se emlékszem. És még csak azt se tudom, miért nem néztem legalább beléjük. Azt tudom, idegesített, hogy rétestészta módjára nyújtják a végtelenségig, de ha felvettem volna, jól belepörgetve az unalmas részekbe, csak a lényeget megnézhettem volna belőlük. Mégse tettem.

Na, most eljött a változás az életemben. A Megasztárt most se nézem. Az X-faktorból csak a két héttel ezelőttit láttam, okosan felvettem, és a felesleges részeken átpörgettem magam. Pofátlanul négy rekámblokk is volt a műsorban, ami simán eléri az elviselhetetlen szintet, ha valaki élőben nézni. Múlt héten Bécsben voltam, elfelejtettem beállítani a masinámat, így lemaradtam a műsorról. Sebaj, mire jó a Youtube, ha nem erre? Amire kíváncsi voltam, azt megtaláltam. És az, amire rákerestem, az a repedt fazék hangú, rajzfilm figura arcú Király L. Norbi volt. 

Hetekig futottam bele a Megás és Faktoros résztvevők nevébe a neten, egyszer se horgadt fel bennem az érdeklődés, hogy utána járjak, kik is ők? Eddig se néztem, ezután se fogom, gondoltam, és teljes közönnyel figyeltem a híreket a két szuperprodukcióról. Amit tudtam/sejtettem az ilyen műsorokról, az elrettentett tőlük. A reklámról szól az egész. Mármint a csatornáknak. A versenyzők meg beleélik magukat, reménykednek, aztán sorra esnek ki, és próbálhatnak visszaállni a régi életükbe. Ha meg a hírnév röpke fuvallatán szeretnének felrepülni az IGAZI  hírnév csúcsára, általában csalódniuk kell. Tönkrement életek maradnak az ilyen csilli-villi tehetségkutatók után, és amíg folynak, addig meg szerintem, rengeteg a hazugság bennük.

Ez a magánvéleményem, de én úgy gondolom, meg vannak ezek a műsorok tervezve az első pillanatuktól az utolsóig. Az is, kiket engednek színpadra. És nem csak a tehetségük okán, hanem a "piacképességük" okán is. Hogy eladhatók-e a műsor készítői szerint, vagy sem? Kövér nem jöhet, esetleg egy, hogy mutassuk, mennyire nem érdekel minket a külsőség. Túl öreg se jöhet, mert a fiatalság mániákus megőrzésének korában kit is érdekel egy negyven feletti őskövület? És akik végül is kiválasztatnak, a szerencsés kevesek, azokkal kőkemény szerződéseket íratnak alá. Hogy mi van egy ilyen szerződésben, nem tudom, naná, hogy kikotyogni nem lehet. Ebben a kérdésben nincs demokrácia, ebben a kérdésben a kedves állampolgároknak nincs joga megtudni az igazságot. Jobb, ha nem tudja, hogyan manipulálják.

Ilyeneket gondoltam, míg ez a Norbi gyerek be nem rekedtkedte magát a lelkembe. Ma is úgy gondolom, átvernek minket, de mától minden Faktort fel fogok venni, hogy ezt a kajlafülű manót megnézhessem. És izgulni is fogok érte. Hogy eljutok-e odáig, hogy telefonálok és sms-ezek érte, nem tudom. Még nem tettem ilyent, de már semmiben nem vagyok biztos.

A srácnak nincs is hangja, jószerivel üvölteni tud csak a mikrofonba, a hangja egyáltalán nem "iskolázott", az arca annyira NEM színpadra való a csálé fogaival és a vitorlázó füleivel... és mégis, az összes versenyző közül csak benne éreztem, hogy hat rám. A többiek tudnak énekelni, és színpadképesebbek is, de az a VALAMI nincs meg bennük. Mármint szerintem. Ez van. Észérvekkel nem tudom megindokolni, mit imádok Norbiban, mégis megfogott. Talán azzal, hogy nem akart megfogni. Mit tudom én? Kell egyáltalán az ösztönös vonzalmat magyarázni? Nem hinném. 

Gondoltam valamit, valamiről, határozott véleményem volt a tehetségkutatókról, és bár ez a vélemény ma is ugyanaz, mint volt a két héttel ezelőtti életemben, ez nem akadályoz meg, hogy az én manómért szurkoljak. Legalább ötször jártam a Youtube-on, és néztem meg az eddig fellépéseit. És vigyorgok mindig, amikor hallgatom. Jó dolog rajongani valakiért. Szurkolni neki, hinni, hogy NEKI sikerülni fog. Ha már nekünk nem sikerült akármilyen álmainkat valósággá álmodni, tegye meg más. Ha neki sikerül, bárkinek sikerülhet. Nekünk is. Majd a következő életünkben...